Szeptember 8-án, a Nemzetközi Eucharisztikus Kongresszus szerdai napján Budapest egyházközségei látták vendégül a világ különböző pontjairól érkezett zarándokokat. Így történt ez a XI. kerületi, gazdagréti Szent Angyalok-templomban is, ahol az ünnepi szentmise főcelebránsa az Istentiszteleti és Szentségi Kongregáció volt prefektusa, Robert Sarah bíboros volt. Az alábbiakban a guineai bíboros olaszul elhangzott homíliáját olvashatják.
Nagy megtiszteltetés számomra, hogy ma az Eucharisztikus ünneplés főcelebránsa lehetek a Nemzetközi Eucharisztikus Kongresszus idején, amely az egész ország és az egész világ számra is a kegyelem pillanata.
Az ünnep, amit ma ünneplünk a keleti és a nyugati egyházak közös ünnepe. Szeptember 8., a jeruzsálemi Szent Anna bazilika felszentelésének ünnepe, amelyet a hagyomány szerint azon a helyen építettek, ahol Szűz Mária szülei, Joachim és Anna laktak. A bizánci egyházakban azt mondják Máriáról, hogy ő a mennyország földje, vagyis az az anyaméh, amelyet az emberiség felajánlott az Úrnak. A mai ünnep minden ember számára nagy örömre ad okot, mert Szűz Mária által adatott minden nép és minden nemzedék megváltója. Ezen a napon emlékezünk a hagyomány szerint Szűz Mária születésére, aki szent és áldott szülőktől, Joachimtól és Annától született.
A Szűzanya nélkül nem lett volna Jézus; Mária születésénél kezdődik tehát az üdvösség-terv, amelyet Isten gondolt ki az emberiség számára. Máriát az Úr kigondolta és kiválasztotta, hogy ő legyen az Újszövetség szekrénye. Mária szentül, tisztán, szeplőtelenül és kegyelemmel teljesen született, hogy méltó legyen arra, hogy megszülje Jézus Krisztust, Isten egyetlen Fiát, a Szentek Szentjét.
Mária gyönyörűnek született – nem csak lelkének szépségéről beszélek, amelyhez nem fért a bűn árnyéka. A liturgia egészen szépnek nevezi őt: egészen szép vagy Mária, ragyogó vagy lélekben és testben egyaránt. Liguori Szent Alfonz Maria azt mondja: Biztos, hogy Mária lelke volt a legszebb lélek, amelyet Isten teremtett. A legszentebb Mária, ragyogó szüzessége és szeplőtelen tisztasága emlékeztet bennünket a saját, életszentségre szóló hivatásunkra. Mi is – ahogy Szent Pál mondja az Efezusiaknak: Isten, a mi Atyánk kiválasztott bennünket a világ teremtése előtt, hogy szentek és feddhetetlenek legyünk előtte. Szeretetből eleve arra rendelt bennünket, hogy Jézus Krisztus által – akarata és tetszése szerint – fogadott gyermekeivé legyünk (vö. Ef 1, 4-5).
A Boldogságos Szűz Mária ünnepe nem csak arra hív bennünket, hogy kifejezzük gyermeki szeretetünket, hálás csodálatunkat Édesanyánk iránt, hanem arra is, hogy mi is növekedjünk az életszentségben, a szüzességben és a szív tisztaságában. Ezért arra kapunk meghívást, hogy örüljünk a Boldogságos Szűz Mária születésének, mert általa kaptuk meg az utat, amely az Isten gyermekeiként kapott hivatásunk teljes megvalósításához vezet; Krisztus megváltott minket és arra hívott meg, hogy hozzá hasonlókká váljunk. A mi sorsunk az, hogy Krisztus képmásához hasonlóvá váljunk.
A mai nap olvasmányai is azt emelik ki, hogy milyen alázatosan és radikálisan kell megélnünk az életszentségre szóló meghívásunkat. Isten úgy dönt, hogy nem a hatalomban, hanem az alázatban és a kicsinységben akar megnyilvánulni. Egy kis názáreti faluban élő szegény lány által jön el hozzánk. Isten nem egy fenséges palotát, egy hatalmas országot választ a Fiának, hanem egy barlangot, egy aprócska faluban, mindközött a legkisebb faluban. Ezért sok zsidó nem hisz abban, hogy Jézus a Messiás. Olyan messiást vártak, aki nemesebb, nagyobb, hatalmasabb helyről származik.
A zsidók, csakúgy, mint korunk sok embere, meg van győződve arról, hogy az ember üdvösségre a saját vagyonától és képességeitől függ. A mai világban, ebben a globalizált és fényűző társadalomban, az a szegény ember, akinek nincs hatalma, nincs pénze, aki nem rendelkezik nagy tudással, nagy hírnévvel; ez egy halálraítélt, haszontalan ember. Minden a hatalomra, a gazdagságra és a birtoklására összpontosul, ahelyett, hogy hagynák magukat újból Isten képére és hasonlatosságára formálni. Ez a gondolkodás és cselekvésmód vezetett oda, hogy megfeledkeztünk Istenről.
Szent II. János Pál, XVI. Benedek, valamint most Ferenc pápa is többször mondták, hogy a posztmodern ember túlságosan is az anyagiakra koncentrál és úgy alakítja az életét, mintha Isten nem is létezne, és még a keresztények is igazi hitehagyásban élnek. Nyugati társadalmunk számára Isten meghalt, és mi vagyunk azok, aki megőrzik Őt. Például az abszolút szabadság keresése, az emberi törvények és Isten törvényének megtagadása, a család felbomlása, vagy Isten teljes elutasítása pontosan ebből a hitehagyó hozzáállásból ered.. Az ember nagy vágya a teljes szabadság és úgy gondolja, hogy ezt csak úgy érheti el, ha megszabadul Istentől, akit úgy tekint, mint aki szabályokat, korlátokat szab, amelyek a modern gondolkodás szerint csökkentik az igazi szabadság lehetőségét. Az ember azonban csak akkor lehet igazán szabad, ha ragaszkodik Isten parancsolataihoz és Jézus Krisztus Evangéliumához.
Ne felejtsük el, hogy amikor Isten nélkül cselekszünk, akkor az ember élete is veszélyben van! Még az a fejlődés is, amelyet a társadalom elér, nem vezetheti el az embert az igazi boldogsághoz; az Istent kizáró fejlődés ugyanis soha nem hoz igazi emberi növekedést – vagyis igazi emberi fejlődést. Teljes mértékben emberi életet élni csak akkor lehet, ha hagyjuk, hogy Isten vezesse és irányítsa létünket és személyes történelmünket. A jelen nehézségei nem szabad, hogy megijesszenek bennünket, mert ahogy Szent Pál emlékeztet bennünket: „Tudjuk, hogy az Istent szeretőknek minden javukra válik, azoknak, akik az ő végzése értelmében meghívást kaptak, hogy szentek legyenek.” (Rom 8,28) Ezért arra kaptunk meghívást, hogy mindig bízzunk Istenben, mert boldogságunk és üdvösségünk egyedül tőle függ. Nem mi magunk üdvözítjük önmagunkat, hanem Isten az, aki a mi üdvösségünk szerzője, Fia, Jézus által, aki Szűz Máriától született.
Szűz Mária folyamatosan mutatja nekünk, hogy menjünk Jézushoz, aki minden ember életének és üdvösségének forrása. Az Istenanya az első élő tabernákulum a történelemben: Jézust a méhében hordozta és átadta őt az embereknek, mint a Szentséghez vezető utat, életünk táplálékát. Szűz Mária, az Eucharisztikus asszony, aki támogat bennünket abban, hogy engedjük magunkat táplálni Fia, Jézus által, aki jelen van az Eucharisztiában. Emberileg szólva nehéz lehet elhinni, hogy a mi Urunk, Jézus Krisztus teste és vére valóban jelen van a konszekrált ostyában és borban, és mégis, hitükben ez a legigazibb valóság. Jézus valóban jelen van testével, vérével és Istenségével a kenyérben és a borban. Az Isteni fény az, amely által meglátjuk az Oltáriszentségben jelenlévő Jézust.
Az Úr teste nem néma, nem mozdulatlan, mint egy bálvány, hanem lát, beszél és hallgat. Egészen átadja magát mindazoknak, akik be akarják Őt fogadni. Ő továbbra is közli szeretetének Evangéliumát a zűrzavarban, életünk és e világ bizonytalanságaiban. Szabadításról, békéről beszél. Velünk van, ezért álljunk meg és szemléljük: ez valóban olyan test, amely elkísér minket életünk különböző évszakaiban, attól kezdve, hogy meghatódva és csodálkozva fogadtuk Őt magunkhoz elsőáldozásunk alkalmával. Minden alkalommal, amikor Vele táplálkozunk, legyen olyan, mint az első alkalom: mindig döbbenjünk meg és legyünk meghatódva egy olyan nagy Szeretettől, amely lakást vett bennünk.
Ez a kenyér soha nem válik joggá. Nem lehet megvenni, nincs ára a számunkra, számítók számára, akik azt hiszik, hogy semmit sem lehet ingyen csinálni. Ez olyan test, amely megtanít minket szabadon szeretni. Ez Isten szeretetének teste. A szeretet mindig ajándék. Az élet mindig ajándék. Jézus az Eucharisztia által mindegyikünkben ott akar élni és át akar alakítani bennünket magában. Eggyé akar tenni minket magával és ez a legnagyobb csoda: Jézusban lenni.
Az Eucharisztiában Jézus lakik bennünk, mi pedig Benne lakunk. Az Ő teste és vére által adatik meg nekünk az örök élet, ahogy Jézus mondja nekünk János evangéliumában: „Ha valaki ebből a kenyérből eszik, örökké él. A kenyér pedig, amelyet majd én adok, az én testem a világ életéért (…) Aki eszi az én testemet, és issza az én véremet, annak örök élete van, és én feltámasztom őt az utolsó napon. Mert az én testem valóságos étel, és az én vérem valóságos ital. Aki eszi az én testemet, és issza az én véremet, az bennem marad, és én őbenne. Amint engem küldött az élő Atya, és én az Atya által élek, úgy aki engem eszik, az is általam él. Ez az a kenyér, amely a mennyből szállt alá. Nem olyan, mint amit az atyák ettek és meghaltak; aki ezt a kenyeret eszi, örökké élni fog. (Jn 6,52, 54-58) Az üdvösséget tehát csak Jézus által kapjuk meg.
Kedves barátaim! Helyezzük életünk középpontjába az Eucharisztikus Jézust és életünk újra kivirágzik, mert Ő valóban az élet, a béke és a szeretet kimeríthetetlen forrása. Amikor fáradtak vagyunk, fájdalom ér bennünket, megpróbáltatásoktól szenvedünk, aggódunk, akkor térdeljünk le az Eucharisztikus Jézus elé, imádjuk Őt teljes szívünkből és tapasztaljuk meg, hogy újjászületünk belőle. Az Eucharisztia újjászületést és életet ad. Térjünk vissza oda, hogy újra határozott jelentőséget tulajdonítunk a szentségimádásra mindennapi életünkben. Adjunk át minden nap néhány percet az Úrnak. Térdeljünk le az Ő Eucharisztikus jelenléte előtt és csendben éljük meg imádságunkat. Letérdelni és csendben imádni. Ez a helyes emberi módja annak, hogy Isten fenséges előtt álljunk, hiszen fensége alázatosan de valóságosan jelen van az Eucharisztiában.
A hittel, reménnyel és szeretettel megélt csendes imádságban ugyanis erősödik keresztény életünk, mert a csendben lehetőséget adunk Istennek, hogy szóljon a szívünkhöz és megmutassa nekünk a követendő utat. A mindennapi imádságban felfedezzük, hogy Isten lakóhelye a csend. A modern ember éppen azért veszett el, mert már nem fordít időt az imádságra, különösen a csendes imára. Fáradhatatlanul és szüntelenül tevékenykedik, és zajos cselekvést végezve elpusztítja a benső életre való készséget.
A pandémia sokaknak lehetőséget adott arra, hogy újra felfedezzék a csend és a személyes ima lehetőséget. Arra kényszerültünk, hogy otthonunkban maradjunk, így első kézből tapasztalhattuk meg, hogy a lázas cselekvésen túl – amely még akkor is folytatódhat, ha otthon maradunk – ott van a kontempláció dimenziója, amely az embert a bizalom alázatos magatartásába helyezi. A csendes szemlélődésen keresztül visszanyerhetjük valódi kapcsolatunkat Istennél és önmagunkkal is, mert azáltal, hogy elmerülünk Istenben, jobban el tudunk merülni önmagunkban és világossá válik számunkra, hogy kik is vagyunk valójában: az Ő drága teremtményei, és a keresztségben az Ő kedves gyermekei, akiket drága áron, vérének árán szerzett meg szeretett Fia, a mi Urunk, Jézus Krisztus.
Sajnos a mai ember, aki megölte Istent, azt gondolja, hogy az imádkozás időpocsékolás, míg a szentek – még azok is, akik a leginkább a cselekvő szeretetnek szentelték magukat, mint Kalkuttai Teréz anya – megtanítottak minket arra, hogy a szeretet minden nagy műben az imádásból az imádságból és a csendből születik.
Ezért, kedves fivéreim és nővéreim, vágyakozunk arra, hogy elvigyük Istent a világba, és akkor leszünk igazán Isten gyermekei és Krisztus tanítványai. Ennek a reménynek a tudatában kérjük Jézust az Eucharisztiában, hogy töltsön be minket jelenlétével, hogy mindennapi életünkben az ő jelenlétének sátraivá tegyen minket, ahogyan Szűz Mária is az volt.
Köszönöm a türelmeteket, hogy meghallgattatok és Isten áldjon benneteket mindig. Ámen.
