2023. június 24-én, szombaton, Keresztelő Szent János születésének főünnepén a Piarista Nővérek Kongregációjuk megalapítására is emlékeztek. Az ünnepi szentmisét Nm. és Ft Schönberger Jenő püspök atya celebrálta a Celestina Anya Oázis kápolnájában.
A püspök atya köszöntötte az Oázis lakóit, a szerzetes nővéreket szép ünnepük alkalmából, valamint a szintén jelen lévő Ft. Szilágyi János atyát külön is, akit 39 évvel ezelőtt ezen a napon szenteltek pappá. Idén van 375. évfordulója Kalazanci Szent József halálának, aki a Piarista Rend alapítója, és 175. éve annak, hogy megszületett Boldog Celestina Donati, a Piarista Nővérek Kongregációjának alapítója. Ezen évfordulók alkalmat nyújtanak, bátorítanak arra, hogy támaszkodjunk a szentekre, mint társainkra a földi létben, ugyanakkor Isten utáni sóvárgásban egyaránt. Ők azok, akik saját életükben ráleltek Isten és emberségünk drága kapcsolatára, s szívvel-lélekkel megélték azt. A szentmisében került sor a nővérek fogadalmának megújítására is. Ezután hangzott el a Püspök atya szentbeszéde, amelyet az alábbiakban foglalunk össze.
Isten elhatározta a világ teremtését, ennek tanulságos leírását olvassuk a Szentírásban. A teremtéstörténet meghatározó pillanata volt, amikor Isten, miután megteremtette a tengert, mintegy megszólítja, te pedig, tenger, hozz elő halakat, meg mindenféle vízi élőlényt. Így is lett. Azóta ezek nincsenek egymás nélkül: nincsen hal víz nélkül és nincsen víz hal nélkül, a kettő összetartozik. Isten a szárazföldnek is mondta, hogy hozzon elő növényeket, fákat, s a föld Isten szavára előhozta ezeket a legváltozatosabb formákban. Azóta ezek is összetartoznak: nincsen föld fa nélkül, nincsen fa föld nélkül. S aztán elérkezett a hatodik nap, s azt mondta az Isten, teremtsünk embert, a magunk képmására. Attól kezdve az Isten és az ember is összetartozik. Nincsen meg az ember Isten nélkül, és Isten sem akar meglenni az emberek nélkül. Isten úgy akarta, hogy örökké kapcsolatban legyenek. Ez a kapcsolat legszebben itt a liturgiában, a szentmisében jelenik meg, ahol a menny és a föld találkozik. A mennyei és a földi Isten dicsőítés összekapcsolódik.
Annak ünnepét üljük most, aki kapcsolat volt. Kapcsolat az Ószövetség és az Újszövetség között. Annak születését ünnepeljük, akinek az volt a feladata, hogy utat készítsen az Úr Jézus számára a választott nép fiaihoz, a választott népet pedig felkészítse az Úr érkezésére.
Atyja, Zakariás az angyal szavára nem hitte el, hogy a feleségének gyermeke lesz. Ezért megnémult és nem tudott többet beszélni. Ám később, amikor felírta a feléje nyújtott táblára a szót, hogy János legyen a neve, Zakariásnak megnyílt az ajka, újra tudott beszélni. Azt mondja a Szentírás Keresztelő Szent Jánosról, hogy a pusztában kiáltónak szava, aki jelzi, hogy el fog jönni az Ige. Az Ige pedig Krisztus. A szó az Igére mutat, János Krisztusra. Ez a csodálatos kapcsolat, az egymásra mutatás mindig tetten érhető, amikor Isten valakit meghív szerzetesi vagy papi életre. Ebből a kapcsolatból születik a megbízatás arra a feladatra, amire tulajdonképpen meghívta. A nővéreket arra, hogy nevelők legyenek, a papokat arra, hogy egy közösséget vezessenek, lelki atyák legyenek, szentmisét mutassanak be, szolgáltassák ki a szentségeket.
Isten Fia emberré lett és mi is emberek vagyunk. Jézus Krisztus pedig azt mondta: veletek vagyok minden nap a világ végéig. De nemcsak a szentségi színekben, az eukarisztiában, hanem úgy, hogy belénk költözik. Bárcsak sohase felednénk, hogy bennünk Krisztus akar élni, bennünk a teljes Szentháromság akar lakást venni. Ebből az is következik, hogy Istennel bennünk van az egész mennyország, mindazok, akik már Istennél vannak, elhunyt szeretteink. Sokkal közelebb vannak hozzánk, mint mi egymáshoz. Igen, Isten magának teremtett bennünket, mégpedig ilyen szoros kapcsolatra. Ha élő ez a kapcsolat, - mi Istennel, Ő pedig velünk, bennünk -, akkor már nem is olyan nehéz engedelmeskedni, akkor öröm teljesíteni a feladatainkat, akkor nem is olyan nehéz elviselni, hogy néha vannak rossz napok, hordozni a betegség keresztjét, vagy elviselni a csapásokat, veszteségeket.
Ebben a szeretet-kapcsolatban maradjunk meg mindig, és ahogy Keresztelő Szent János mondaná, engedjük, hogy Isten egyre növekedjen bennünk, mi pedig merjünk egyre kissebbé válni, egészen addig, hogy Szent Pállal mondhassuk: élek, de már nem én, hanem Krisztus él bennem. Ámen.
Tóth Borbála
piarista nővér