Szakmai beszélgetéssel egybekötött lelkinapon vettek részt egyházmegyénk kántorai a Szatmári- és a Nagykárolyi főesperességben.
A március 12-én megtartott lelkinap Szatmárnémetiben és Börvelyben is keresztúttal kezdődött, majd a kántorok szakmai beszélgetésével folytatódott.
Szatmárnémetiben, a Szent István teremben összegyűlt kántorok Scheitli Erik székesegyházi kántor vezetésével a szekvenciákat vették sorra.
Scheitli Erik elmondta, hogy az egyszerű felolvasás helyett, sokkal méltóbb az éneklő előadásmód. A mai liturgiában a szekvencia megelőzi az alleluját, korábban azonban mindig az alleluja után énekelték. A verset követő alleluja válasz utolsó szótagjára egy hosszú díszítést tettek, melyet jubilusnak hívtak. Mivel azonban nehéz volt megjegyezni ezt a hosszú dallamot, ezért inkább szöveget írtak erre a dallamra, hogy könnyebb legyen megjegyezni a dallamot. Később ez a szöveg levált az allelujáról és önállósult, ezek lettek a szekvenciák. Ez a hosszú folyamat a XII. századtól egészen, a XVII századig tartott.
A liturgiánkban hozzávetőleg ötezer ilyen szekvencia létezett, szinte minden vasárnapra külön, a szekvenciák sokaságát azonban a Tridenti zsinat szabályozta, és összesen négyre redukálta. A mai liturgiában is ez a négy szekvencia ismert: Húsvét – Victimae paschali laudes, Pünkösd – Veni Sancte Spiritus, Úrnapja – Lauda Sion Salvatorem és a halottak napi – Dies irae. A Stabat Mater csak 1727-ben került a misszáléba.
A beszélgetésen szintén szóba került, hogy a liturgikus éneklés a szentmisén nem a kántor kizárólagos feladata, ő csupán vezeti azokat. Az éneklés, mint liturgikus cselekmény nagyban elősegíti a hívek tudatos, tevékeny és gyümölcsöző részvételét a szentmisén, ezért különösen is fontos, hogy a hívek a közös éneklés által is egy szívvel imádkozzanak.
