A Szatmárnémeti Székesegyházat 1837-ben Urunk mennybemenetele tiszteletére szentelte fel Isten szolgája, Hám János püspök. Az egyházmegye főtemplomának búcsú ünnepén, idén Ft. Dr. Román János, az egyházmegyei Caritas vezérigazgatója mondott szentbeszédet.
Jairus leánya, a naimi ifjú vagy Lázár, akiket Jézus feltámasztott, mind visszatértek a föld porába. Jézus feltámadt testét viszont nem a por, hanem az Isteni felhő ölelte át; az a felhő, mely a színeváltozás óráját idézi fel, vagy az ószövetségi szent sátorra emlékeztet, ahol a felhő az Úr jelenlétét jelezte. A mennybemenetelkor a Krisztust átölelő felhő azt üzeni, hogy a mennybe felmenő Jézus belép Isten közösségébe. Jelenléte ezentúl nem térbeli, hanem teljesen Isteni. Ő Úr az ég és föld fölött, a pornak, és az enyészetnek nincs hatalma fölötte.
Szent Lukács evangélista úgy ír a mennybemenetelről, hogy Jézus az apostolokat megáldva, emelkedik fel az égbe (vö. Lk 24,50) „Jézus kezei kitárva maradnak a világ felett, mint valami tető, amely megvéd minket” – mondta a Caritas vezérigazgató – „és azzal a ki nem mondott felszólítással végződik, hogy kövessük a tanítványokat az imádságban. (…) Az Úr imája és áldása itt maradtak velünk; úgy imádkozunk, hogy Jézus áldó kezei ott vannak a fejünk fölött.”
A beszámoló végén, az evangélista nem említi meg a mennybemenetel szemtanújaként Szűz Máriát és nem beszél az Urat követő asszonyokról sem. Mégis ügyes írói és teológiai motívumok használatával, az események középpontjába állítja az Istenanyát.
De tovább is megy: a mennybemenetel titkát összeköti a betlehemi születés titkával. Amikor Isten emberré lett, angyal jelenik meg a pásztoroknak „és Isten fényessége körülragyogja őket”, majd a születés hírüladása után a pásztorok sietve felkeresik a kisdedet, végül otthonaikban visszatérve örömmel dicsérik Istent mindazért, amit láttak és hallottak. (Lk 2,20)
A második lukácsi mű, az Apostolok cselekedetei hasonló motívummal kezdődik: a távozó Jézus szemlélése közben két fehér ruhába öltözött férfi jelenik meg az apostolok mellett és meghirdetik az Úr második eljövetelét. Ezután a már „emberpásztoroknak” is mondható apostolok „nagy örömmel visszatértek Jeruzsálembe, magasztalták és áldották Istent”. (vö. ApCsel 1,11)
És míg a betlehemi barlang és a pólyák a megtestesülés titkát tárják fel, addig az üres sziklasír és a gyolcsok a feltámadás és megdicsőülés titkát hirdetik. És Mária mindkét eseménynek egyik csendes főszereplője, nem csak, mint Jézus, hanem mint az Egyház anyja is.
A Székesegyház oltárképén, a Pesky József által készített festmény közepém is a Szűzanya áll, mint az első Krisztus-hordozó, megjelenítve az Egyházat és az összes Krisztushívőt. Ugyanakkor Mária mellett megfigyelhetőek a fehér ruhába öltözött, angyalszárnyú férfiak is, a mennybe felmenő Krisztus piros ruhája pedig az emberi természetet is szimbolizálhatja.
Mindez rávilágít arra, hogy a megtestesülés és a megdicsőülés titkát együtt kell szemlélni. A szónok Szent II. János Pál pápát idézve rámutatott: „A bölcsőben a koporsót és a koporsóban a bölcsőt kell látnunk, és mindezek mögött az Élet Urát.”
Talán nem véletlen, hogy az első évszázadok keresztényei Jézus mennybemenetele előtti napon Betlehembe mentek virrasztani a Születés barlangjához.
XVI. Benedek pápa A názáreti Jézus című trilógiájában leírja, hogy az apostolok biztosak abban, hogy Jézus új, erőteljes módon van jelen az életükben és mostmár úgy van velünk, ahogy csakis Isten lehet közel az emberhez.
„Tekintsünk fel mégegyszer a Pesky József festette oltárképre: Jézust és Máriát körbeállják a tanítványok, de a kör nyitott. Talán a festőművész azt akarta üzenni, hogy ott van egy hely számunkra is, csak el kell dönteni, hogy akarunk-e belépni a körbe…” – zárta gondolatait Dr. Román János, Caritas vezérigazgató.
