Nagycsütörtök estével, az Utolsó vacsora emlékmiséjével megkezdődik az ún. szentháromnap. Ez a három nap tulajdonképpen nem más, mint a keresztény ember üdvtörténetének csúcspontja, amelyen lehetősége van, hogy átelmélkedje Megváltásának misztériumát.
„Ha egy lakodalomban nem veszünk részt, bármennyit is mesélhetnek róla, igazából nem válik számunkra élménnyé, nem lesz a miénk az a lakodalom. Ilyen a szentháromnap is: ha nem veszünk részt rajta, ha nem engedjük, hogy a liturgia átjárjon bennünket, akkor nem leszünk igazán részesei” – mondta Schönberger Jenő püspök a nagycsütörtöki szentmise elején, kihangsúlyozva, hogy ezeket a napokat nem lehet szavakkal leírni. A főpásztor buzdította a híveket, hogy engedjék, hogy a szentháromnapi liturgia és a cselekmények átjárják a szívüket, lelküket, mert csak akkor tudnak együtt örvendeni Istennel, aki Fia kereszthalála és feltámadása által mindenkit tisztává mosott.
Az ünnepi evangélium, Szent Lukács leírása alapján a lábmosás elbeszélésre helyezi a hangsúlyt. Jézus a lábmosáskor szeretetének legnagyobb jelét adva felhívja apostolai figyelmét a szeretetszolgálatra. Bár egyszer már elmondta: „Aki a legnagyobb akar lenni közöttetek, legyen mindenkinek a szolgája.” (vö. Lk 22,26) De akkor még nem értették.
Jenő püspök rámutatott, hogy az akkor Jézusi cselekedenek igenis komoly kihatása van a jelenre is: Ha Jézus ezt nem így tette volna, akkor a keresztények körében ma nem lenne karitász, nem lennének kórházak vagy más olyan intézmények, ahol az embereket önzetlenül szolgálják; nem lenne szeretetszolgálat. Jézus azt mondta: „Ti Mesternek és Úrnak hívtok engem és jól teszitek, mert az vagyok. De ha én megmosom a ti lábatokat, akkor nektek is ezt kell tennetek, mert példát adtam nektek.” (vö. Jn 13,13–15). Akkor még az apostolok ezt sem értették.
A főpásztor a szentmise elején felhívta a hívek figyelmét, hogy a húsvéti, szentháromnapi eseményekről a Szentírás már a Pünkösd fényében tudósít. „Mi keresztények, úgy vagyunk a szentháromnappal, mintha egy hegy csúcsáról nézve, újra átéljük, átelmélkedjük azt, hogy mi is történ velünk a Megváltás művében.” – mondta, majd a szeretetszolgálat megalapítására vonatkozólag hozzátette: „erről az eseményről írva az apostolok már értik, hogy mit akart Jézus ezzel mondani. És attól kezdve az Egyház tudja, hogy mi a feladata és teszi is azt.”
Jézus egyértelműen megmutatta, hogy az emberi életnek nincs értelme akkor, ha az az élet nem egy elajándékozott élet. „Nekünk is úgy kell szolgálnunk, mint ahogy Ő szolgált bennünket. Akárcsak egy édesanya: életet ad, saját testéből táplál, felnevel. De továbbra is aggódik és imádkozik, gyermeke továbbra is ott él a szívében.” – mondta Jenő püspök. Ilyen egy igazán elajándékozott élet. Az utolsó vacsorán Jézus elővételezte a Nagypénteket, az ő keresztáldozatát. Apostolainak azt mondja: „ez az én testem”, és rámutat a kenyérre, majd arról beszél, hogy „ez a bor az én vérem, amely hamarosan kiontatik értetek, a bűnök bocsánatára.” (vö. Mt 26,26–28)
„Mi keresztények nem a gyilkosságot ünnepeljük. Azt elítéljük, az bűn. Azt az áldozatot ünnepeljük, hogy Jézus maga adta oda az életét az Atya iránti engedelmességből.” – tanított a főpásztor.
Nagycsütörtök estéje rávilágít arra, hogy csak akkor van igazán értelme az életnek, ha az az élet egy elajándékozott élet: a házastársak egymásnak, a szülők a családnak, a papok a közösségnek. Jézus ezen az estén, az első szentmisén Önmagával ajándékozta meg a világot, az Oltáriszentség csodájával.
