Az embernek az örök élet elnyeréséért érzett feszültségét Jézus oldja fel – mondta Simon Attila székesegyházi helyettes plébános a halottak napján bemutatott szentmise szentbeszédében.
A hagyományoknak megfelelően halottak napján délután négy órától mutattak be szentmisét a híd melletti temető kápolnájánál. A főcelebráns Hársfalvi Ottó általános helynök, székesegyházi plébános mellett több egyházmegyés pap koncelebrált, valamint az Egyházmegyei Redemptoris Mater Missziós Szeminárium növendékei imádkoztak az elhunyt hívekért.
A szentmise elején Hársfalvi Ottó az örök élet reményéről szólt: „Isten, aki feltámasztotta Lázárt a halálból, életre kelti majd a mi halandó testünket is, mert bennünk lakik a Szentlélek – így szólt ennek a szentmisének a bevezető éneke, Szent Pál apostolnak a rómaiakhoz írt leveléből. Eljöttünk a temetőbe megemlékezni halottainkról, de mégis azt mondjuk, hogy a temetőben is minden az életről szól. Életről szólnak a virágok, amiket kihozunk a szeretteink sírjához, életről szól a lángoló gyertya világossága és mi is életről beszélünk, mert az Egyház Krisztus tanítását hirdetve mindig is az életről, mégpedig az örök életről beszél. Ezt a szentmisét halottainkért ajánljuk fel, azokért, akik elhagyták ezt a földi éltet, akik még talán a tisztítóhelyen szenvednek. Felajánljuk értük, hogy minél előbb szabaduljanak meg szenvedéseiktől és az örök életnek a részesei legyenek.”
A szentbeszédet Simon Attila székesegyházi helyettes plébános mondta, a hívek figyelmét a mennyország harmóniája felé irányítva: „Az Isten képére és hasonlatosságára teremtett ember az Isten szerető jelenlétének időtlenségében él. Együtt jár Istennel az ember. A bűn tragédiájának elszenvedése után, a véges idő korlátai közé szorított ember már csak megsejt valamit az isteni kegyelem meghitt perceiben abból a természetfölötti boldogságból, amit korlátlanul birtokolt a lét teljességének zavartalan nyugalmában és időtlenségében, a boldog mennyországban. Ez az örök élet elnyerésére irányuló változatlan reményének az alapja. Emlékezetébe vésődött a mennyország kimondhatatlan öröme és boldogsága. És én hiszem, hogy ez a boldogság utáni vágy húzódik meg minden ember lelke mélyén. Ez minden törekvésének, vágyakozásának, akarásának, cselekedetének az alapja és forrása. A végtelen meghódítására irányuló remény ott él mindannyiunk szíve mélyén. (…) Ki az, aki a belső nyugtalanságot, amit a szívemben érzek az örök élet elnyerése után, illetve a saját gyengeségeimből, bűneimből forrásozó korlátaim között feloldja? Mi keresztények tudjuk, hogy a válasz nem egy ideológia, nem egy eszme, hanem a megtestesült Istenember, Isten örök szeretete, a názáreti Jézus.”
A szentmise záróáldását követően a papság a hívekkel együtt mondta a lucernárium imáit, majd a hívek közül sokan szeretteik sírjához mentek gyertyát gyújtani, imádkozni tovább az elhunytak lelki üdvéért.
