Isten gyógyító jelenlétének jele akarok lenni a világban

Legelőször akkor éreztem a hivatás kegyelmét, amikor eltűntem otthonról úgy, hogy még járni sem tudtam, csak négykézláb másztam. Szüleim elmondása szerint egész estig keresett a rendőrség, aztán megtaláltak a templomban. Akkor beszéltem Jézussal, akkor hallottam azt, hogy Jézus hív, és akkor döntöttem úgy, hogy pap akarok lenni. Ekkor 5 év körüli lehettem. Tehát 5 éves korom körül volt az első Istenélményem. Aztán a saját magam krízisét éltem át; 16 évesen megtudtam, hogy az „ép testben ép lélek” mottójára fizikai sérülésem miatt nem vesznek fel az egyházmegye szemináriumába. Megkérdeztem az akkori érsek atyát: valóban igaz, hogy emiatt nem vesznek fel? Mivel ilyen közvetlenül kérdeztem, az érsek atya nem tudott kibújni a válasz alól, és azt mondta „ez sajnos így van, én az egyházi törvényeket nem tudom megváltoztatni, de hát sekrestyésnek jó leszel”. 16 éves fiatalként nagyon rosszul éltem meg, hogy Istennek sem kellek. Akkor volt az első szuicíd késztetésem. Ma már tudom: Isten arra hívott meg, hogy azoknak segítsek, akik nem látják életük értelmét. Így tudok rajtuk segíteni, hiszen megéltem a mély poklokat. Bálint Lajos érsek úr, mint utólag megtudtam, haláláig imádkozott, hogy megtaláljam hivatásomat. Papszentelésemre levelet írt édesanyámnak, melyben leírta, hogy nagyon örül imái meghallgatásának, mivel ő nagyon sajnálta, hogy nem tudott rajtam segíteni, de hát ahol Isten bezár egy ablakot, ott kinyit egy ajtót.

Kedves Frédi atya, nagyon megható a története gyerekkoráról és a betegségéről is. Sok szenvedésen ment keresztül! Önnek, ki vagy mi adta vissza a reményt? Ki vagy mi hozta vissza az életkedvét?

Úgy találkoztam a kamilliánus atyákkal, hogy Anton Gots atya akkor Erdélybe járt lelkigyakorlatokat tartani. Azt hallottam róla, hogy sánta pap, aki alapított egy mozgás sérült falut valahol Ausztriában. Elmentem, hogy találkozzam vele, és eljuthassak ebbe a mozgásérült faluba. Isten a saját vágyamon, érdeklődésemen keresztül érintett meg. Egyik lelkigyakorlat alkalmával Anton atya rám mutatott és azt kérdezte: „nem akarsz te kamilliánus lenni?” Azt válaszoltam: nem lehet. Akkor mondta Anton atya, Szent Kamill is sánta volt, én is sánta vagyok, te is sánta vagy, neked is esélyt adunk. S akkor elkezdődött a történet. Autóstoppal Csíkszentdomokosról elutaztam Nyíregyházára, a Kamilliánus rend ünnepére. Úgy stoppoltam, hogy közben az árokba betettem a nagyzsákomat, másképp nem vettek fel nagy hátizsákkal. Akkor is érintettem Szatmárt, mert szakaszonként hoztak el autóval. Nyíregyházán éreztem, hogy megtaláltam a helyem. 1996-ban be is léptem a rendbe. Amikor még 1991-ben Máriapócson voltam II. János Pál pápa látogatása alkalmával a kegyképnél letérdelve azért imádkoztam a Szűzanyához, hogy mutassa meg a hivatásomat. Azt kértem tőle, hogy az sem baj, ha nem messze helyez tőle. Ez 1991-ben volt. 1996-ban amikor megérkeztem Anton atyához a kolostorba, akkor azt mondta: gyere fiam, elviszlek a Szűzanyához, és elvitt Máriapócsra. 5 év telt el a kérésem óta, és 5 év után a pócsi Szűzanyától 30 kilométerre kerültem: körülbelül ugyanolyan távolságra, mint amilyen közel van a somlyói Szűzanya Csíkszentdomokoshoz. Hiszem, hogyha valaki gyermeki szívvel őszintén kér valamit a Szűzanyától, azt meg is kapja.
Azért választottam ezt a rendet, mert nem kellett új rendet alapítanom. Azt gondoltam, ha nem vesznek föl akkor alapítok egy új rendet és megoldódik a probléma. De már volt egy sánta pap, aki megoldotta. A kamiliánus rendet választottam, mert mindig a betegekkel szerettem volna foglalkozni. E hivatásom gyökere abból adódik, amikor gyerekkoromban fizetni kellett az orvosoknak, hogy a kezeléseket kiírják. Protekciósan jutottam el Május 1 fürdőre, ahol a sérülteknek a rehabilitációs központja volt. Azt mondhatom, hogy ez volt földi életem pokla, ott sokat sérültem lelkileg. Ott tapasztaltam meg, hogy amikor a gyermekek, vagy a betegek lelkileg sérülnek, ezzel az oldallal nem foglalkozik senki. És akkor, talán ekkor született meg a lelki segítségnek a hivatása. Nem lettem orvos, nem lettem pszichológus, de Isten gyógyító jelenlétének a jele akarok lenni a világban, és ezért lettem kamilliánus.

A kamilliánus szerzetesek fő karizmája beteggyógyítás, a szegények és a betegek felkarolása. Egy mondatban összefoglalva: Krisztust látni a betegben. Krisztussal találkozni minden szenvedőben, minden szegényben. Ezt a misztikus élményt megélni, Krisztus szolgálni mindenkiben, saját magunkban is fölismerni a szenvedő Krisztust, ez rendünk karizmája. Csak azt tud igazán másikon segíteni, aki a szenvedő Krisztus valóságát önmagában is komolyan veszi. Legfontosabb feladatom: profétai jelként jelen lenni. Böjte Csaba testvérrel való beszélgetésben fogalmazódott meg, ő mondta nekem, hogy Isten nem teremt selejteket. Talán ez az én hivatásom, hogy létemmel, jelenlétemmel, szolgálatommal, az élet minden helyzetében, az emberélet méltóságát, szentségét-sérthetetlenségét megvédjem, kiálljak mellette, és bizonyítsam létemmel, hogy Isten nem teremt selejteket.
Amikor szerzetesnek készültem azt gondoltam, hogy beülök egy cellába, nem lesz másom csak egy habitusom, majd elmondom a rózsafüzért, meg más imákat, s szabad időmben majd bélyegeket gyűjtök... Valami ilyesmi elképzelésem volt. Azóta több százezer kilométert utaztam, több helyre helyeztek, egy-két-három évente mindig új helyen voltam, új országban, új nyelveket kellett megtanulnom, új kolostorokban tevékenykednem, más kultúrákat megismerni. Isten hívása sosem unalmas, mindig tele van fantáziával. Ha korábban azt gondoltam, hogy azért megyek szerzetesnek, hogy egyszerű legyen az életem, akkor az nem így sikerült. Isten tele van élettel, fantáziával, kihívásokkal. Ezért a napom mindig másképp telik, attól függően, hogy milyen kultúrában, milyen élethelyzetben vagyok. Klasszikusan normális kolostori életet élek: ami a reggel fél hetes imádsággal kezdődik, majd elmélkedés, szentmise. Délelőtt szolgálatban vagyok, majd a napközi imaóra után van a közös ebéd. Délután pedig újra szolgálat a kórházban vagy a rászorulók közt az otthonban. Van egy ilyen kerete az életünknek, ami azért fontos, hogy időt szenteljünk egymásnak. Az egymásnak úgy gondolom: én az Istennek, és az Isten nekem. Ha nincsenek megszentelt terek és megszentelt idők, akkor az élet elveszíti az ízét és az értelmét is.

A remény zarándokai vagyunk. A püspök atya felkért, hogy tartsak felvezetőt a Remény Évének a megnyitójára. Számomra a remény az az isteni erény, amit ajándékba kapunk, az a biztos pont, amibe kapaszkodhatunk. Ez a hivatásom is: a remény kapaszkodóját adni az embereknek. A reménynek a szimbóluma a horgony, mert ebbe lehet kapaszkodni, mert ez ad biztos támpontot. Isten igazságtalan lenne, hogyha nem adná meg a reményt minden embernek. Minden emberben megvan a remény képessége. A teremtés pillanatában és a saját a fogantatásunk pillanatában is Isten belénk lehelte a Lelkét; belénk helyezte a reménynek a sugarát is. Függetlenül életállapotunktól, függetlenül hittől, vallástól minden embernek alapképessége a remény. A reménytelen ember, az élet értelmét elveszítő ember a Sátán kísértése alatt él. A remény képessége benne van mindenkiben. Az a jó a reményben, hogy olyan, mint a szeretet: minél több reményt adok tovább, annál több remény születik bennem is. Nincsen jogunk más életéből elvenni a reményt! Halálos bűnnek tartom. Szentlélek elleni bűn valaki életéből elvenni az utolsó reményt.
A Remény Évében az egyházmegye híveinek ezt a kegyelmet kérem, és bíztatok mindenkit erre, hogy fedezzék fel önmagukban a remény forrását, a remény gyökereit.

A Szatmári, a Nagykárolyi és a Máramarosi Főesperesség papjainak lelkinapján a küzdő és az imádkozó reményről beszéltem. Szentírási alapul vettem az Ószövetségből Jákob álmát és Jákob Istennel való küzdelmét, mely Jákob Isten hitét és új identitását és az ebből fakadó jövőt alakítja ki. A lelkinap második részében Jézus reményéről beszéltem. Jézus az olajfák hegyén kimondja: legyen meg a te akaratod! Ez Jézus Miatyánk-ja, aki magával viszi a tanítványokat és általuk bennünket is papokat, Istennek szentelt személyeket. Így válunk mi magunk is a küzdő és az imádkozó remény emberei.
Amikor Jákob megküzd Istennel, Isten azt mondja, hogy megadja, amit ígért neki: áldássá válik. Jákob kijelenti, ha lesz ruhám, amit fölvegyek, ha lesz, amit megegyek, akkor tizedet adok Istennek mindenből, ha velem marad Isten. A papi rekollekció egyik kulcstémája volt, hogy mi az, amiből tizedet kell adnunk? Az időnk, a minőségi idő, az idő szentsége, hogy az Istennel való kapcsolatban eltöltsük életünk 10%-át. Ez azt jelenti, hogy a napom 24 órájából 2 óra és 24 perc az Istennek jár! Tehát, hogyha az alapvető életszükségleteinket Isten betölti: nincs egzisztenciális krízisünk, van mit megegyünk, van hol aludjunk, ill. áldássá válunk az emberek számára, ahhoz szükséges az időnknek a 10%-a. A napi 2 és fél óra imádság a létminimum! Ez volt az elmélkedés egyik kiemelt pontja. A másik hangsúlyos pont az volt, hogy Jézus az olajfák hegyén nem szégyelli a tanítványok előtt fölvállalni emberi krízisét. Szükségünk van a minőségi időre, az imára, és szükségünk van arra is, hogy Jézussal együtt fölvállaljuk saját gyengeségeinket. Az Istenre való utaltságban megélhetjük, hogy mi magunk vagyunk a világ számára az imádkozó remény jelei, hiszen minden szentmisében, amikor a pap megtöri a kenyeret, ez az én testem, amely értettek adatig, akkor azáltal megtöretik a saját maga teste és lelke is. Így válik a pap, mint Istennek szentelt személy, élő szentmisévé a világ számára.

Köszönjük a beszélgetést!