Hanni Rolfes nővér 1993 óta, Anna Dickman nővér pedig 1997 óta szolgál Szatmárnémetiben. Mindketten a Hiltrupi Jézus Legszentebb Szívéről Nevezett Missziós Nővérek Kongregációjához tartoznak. Három évtizedes szatmári missziójuk után mindkét nővér visszatér rendtartományukba, Limába, Peruba. A Szatmári Római Katolikus Egyházmegye ezzel az interjúval búcsúzik tőlük, hálával adózva fáradhatatlan munkájukért.
Egy olyan családból származom, amely sokat szenvedett a II. világháború háború alatt. Édesapám katona volt. A háborúban eltűnt; a háború után semmit sem tudtunk róla. Bielefeld közelében születtem, és egy testvérem is volt. Édesanyánk egyedül nevelt fel minket. Ő később egy plébános háztartását vezette. A plébános is a háború áldozata volt: egyik lábát amputálni kellett.
Édesanyám egyik unokatestvére Afrikában, ugyanebben a kongregációban szolgált. Édesapám egyik unokatestvére pedig az Egyesült Államokban volt kongregációnk tagja. Képzésemet a Hiltrup-i anyaházban kezdtem, ahol a noviciátust végeztem. Ezt követően egy évig Németországban maradtam, majd 1961-ben Peruba mentem. Akkoriban még sok nővér volt ott, körülbelül százan. Peruban vallástanári képesítést szereztem, és rendünk különböző iskoláiban dolgoztam, hittant és más tantárgyakat is tanítottam. Később a kateketák képzésére szakosodtam, valláskönyveket készítettem. Egy jezsuiták által vezetett központban dolgoztam, ahol hiánypótló hittannal kapcsolatos segédanyagokat állítottunk össze és jelentetettünk meg. Tanároknak, különösen vallástanároknak kínáltunk tanfolyamokat. Ez egy csodálatos munka volt! Nyaranta Limában több helyen is tartottunk tanfolyamokat fiataloknak és felnőtteknek, a tanév során pedig további tanfolyamokat szerveztünk.
Később a perui noviciátus vezetőjévé neveztek ki. E feladat után visszatértem Németországba, hogy gondoskodjak arról a lelkészről, akinél korábban édesanyám a háztartást vezette. Ő ekkor már nyelvrákban szenvedett. Haláláig ápoltam. Ezt követően négy évig dolgoztam a Dominikai Köztársaságban, ahol szintén kateketákat és egyházi csoportok munkáját felügyelten és segítettem. 1997-ben felkerestem az ottani püspököt, és közöltem vele, hogy Szatmárnémetibe megyek. Elbúcsúztam tőle, és ő ezzel az üzenettel küldött el: „Meg kell osztanunk szegénységünket másokkal.”
Egy új korszak kezdete volt. Medellín, Puebla – valóban az ébredés időszaka volt az egyházban és a közösségekben is. Sok szerzetesi közösségnek korábban saját iskolái vagy kórházai voltak. Ezt követően egyre többen mentek közülük szegénynegyedekbe, kis csoportokban, hogy ott dolgozzanak és éljenek. Ez egy különösen szép időszak volt! Csodálatos, ugyanakkor nehéz időszak is volt, mert az idősebb nővérek egy másik világban kaptak képzést. Ők nehezen tudtak az új kihívásokhoz alkalmazkodni. Elkezdődött egy párbeszéd. Az egymással való találkozás időszaka volt ez. Igazán gyönyörű időszak!
Tizenegy testvér közül vagyok a legfiatalabb. Hála a Jóistennek, öt testvérem még mindig él! Vidéken nőttem fel, ahol az Iskolanővérek iskolájában tanultam. Később megismertem a Hiltrupi Nővéreket, és vonzónak találtam misszionáriusi irányultságukat. Hiltrupban végeztem a képzést, és ott tettem fogadalmat.
1967-ben mentem Peruba, amikor a zsinat már véget ért. Ez az időszak az új kezdetek ideje volt. Először egy gyermekotthonban dolgoztam, hogy megtanuljam a nyelvet, majd a Sacre-Coeur Nővérek által vezetett intézetben végeztem a tanárképzést. Egy évet végeztem el, de rájöttem, hogy ez nem az én utam. Teológiát akartam tanulni, így átmentem a Lima-i Teológiai Karra. A teológiai diploma megszerzése után az egyetem egy németországi ösztöndíjat javasolt nekem doktorátus megszerzéséhez. Egy feltételt szabtak, hogy a tanulmányok befejezése után visszatérek Peruba. Tübingenben, Peter Hünermann professzornál szereztem meg a doktori fokozatot.
A doktori fokozat megszerzése után örömmel tértem vissza Limába, ahol a Juniorátus vezetőjévé neveztek ki. A Juniorátus nálunk a noviciátust követő időszak, amely az örök fogadalomig tart. Ezt a feladatot hét évig láttam el. Elöljáróim felé volt ekkor egy kérésem: hogy időközben más tevékenységeket is végezhessek, hiszen az ember megőrül, ha csak fiatalok problémáival foglalkozik... Ezután a Lima-i Teológiai Karon dolgoztam. Emellett létezett egy teológiai intézet is, ahol sok szerzetes tanult teológiát. Ez az intézet pasztorálisabb és nyitottabb volt, mint a kar, és 1993-ig itt is dolgoztam.
Mindeközben mindig tartottam tanfolyamokat kateketák számára, és együtt dolgoztam egy csapattal, amely különösen olyan szerzeteseknek segített, akik problémákkal küzdöttek. Bár nem vagyok pszichológus, de a csapatunk tagjai különböző területekre specializálódtak. Egyértelmű volt, hogy vannak emberek, akiknek hitbéli problémáik is vannak. A velük való foglalkozást én vállaltam magamra.
1992-ben érkezett egy kérés Szatmárnémetiből, hogy rendünk itt is telepedjen le. A német nővérek segélyszállítmányokat szerveztek a szatmárnémeti Caritas számára, így a rend működése már Szatmáron ismert volt. A püspök atya és az akkori Caritas igazgató, Schupler Tibor kérték, hogy a nővérek itt is legyenek jelen. Ebben az időben beszéltem telefonon egy nővérrel, aki megkérdezte tőlem, miért nem jövök el Limából Szatmárnémetibe? Addig egyáltalán nem gondoltam erre. Rövid gondolkodás után azt mondtam a tartományfőnökömnek: „Azt hiszem, Romániába megyek.” Ő első reakciójában azt mondta, hogy megőrültem, de aztán azt újragondolva azt mondta: „Miért is ne? Mi eddig folyamatosan kaptunk. Mi miért ne adhatnánk másoknak?” Hangsúlyozta, hogy valamit adnunk kell a szegénységünkből, nem azért, mert túl sokan lennénk itt, hanem mert a kelet-európai helyzet misszionáriusi közösséget igényel. Így az akkori perui tartomány öt évre kölcsönadott engem.
Egy német nővérrel érkeztem Szatmárnémetibe, aki két év után úgy döntött, hogy visszatér Németországba. Azt mondtam: már elkezdtünk itt valamit, nem hagyhatjuk cserben az embereket. Akkor már néhány elnéptelenedő vidéki plébánián tevékenykedtem, mert valamennyire már boldogultam a nyelvvel. Beszéltem a tartományfőnökömmel, és világossá tettem, hogy nem maradok egyedül. Megkérdezte a nővéreket, hogy lenne-e valaki hajlandó idejönni? Ekkor jelentkezett Anna nővér.
1993-ban még minden kezdeti stádiumban volt. Kezdeti tapasztalatunk szerint nemcsak a hit, hanem a környezet is egyfajta terhet hordott magán. Olyan volt, mintha újra kellene tanulni a lélegzést. Minden szürke volt, ez volt a kommunizmus öröksége. Amikor Németországból idejöttem, megkérdezték tőlem, hol jobb élni, itt vagy Latin-Amerikában? Azt válaszoltam, hogy ezt nem lehet összehasonlítani. Dél-Amerikában a szegénység színes, itt viszont szürke. Ez viszont az eltelt évek során megváltozott.
Számunkra mindig fontos volt, hogy ne saját projekteket hozzunk létre, hanem támogassuk azokat a kezdeményezéseket, amelyek már helyben kialakultak. Így indítottuk el saját projektjeinket: felismertük egy-egy adott problémát és felhívtuk rá a Caritas figyelmét. Soha nem dolgoztunk egyedül; kísértük és támogattuk az embereket. Később azt felkérést kaptuk, hogy human-spirituális segítséget nyújtsunk a Caritas munkatársainak, amit örömmel vállaltunk.
Egy másik feladatunk a szerzetesek továbbképzése volt. Csatlakoztunk a Romániai Szerzetesek Képviseletéhez. Az 1990-es romániai rendszerváltás után számos fiatal nővér lépett be különböző szerzetesi közösségekbe, amelyben voltak idősebb nővérek is. A fiatalok nem ismerték a korábbi időszakot, az idősek pedig csak azt tudták, milyen volt régen. Ezek a generációs problémák sokszor feszültséget okoztak. Mivel már volt hasonló tapasztalatunk Latin-Amerikából, ezért részt vettünk országos szinten a szerzetesek továbbképzésében. Országszerte lelki és teológiai témákban tartottunk tanfolyamokat és lelkigyakorlatokat.
Kezdetben kis falvakban dolgoztunk, ahová a plébános nem tudott rendszeresen kijárni: Homoródon, Színfalúban és később Sándrán. Itt hittant tanítottunk a gyermeknek, és mivel a plébános nem tudott minden vasárnap ezeken a helyen szentmisét bemutatni, mi tartottunk igeliturgiát.
Ezután Roman János fiatal plébánosként érkezett a szatmárnémeti Kálvária templom román közösségéhez. Ő azonnal megkérdezte, hogy szeretnénk-e együttműködni, mert szüksége volt a tapasztalatunkra. Igent mondtunk, és nagyon szépen tudtunk együtt dolgozni. Itt heti rendszerességgel tartottunk felnőtt katekézist. Mindig volt egy szép csoport, 15-20 ember, akik valóban érdeklődtek a felnőtt keresztény képzés iránt. Nem az elméleti részre helyeztük a hangsúlyt. Segíteni akartunk nekik, hogy olyan hitbéli megértésre tegyenek szert, amely valóban az életet jelenti, és amely segít keresztény módon élni. Hihetetlen volt látni, hogyan vettek részt az emberek. Gyakran mondtuk, hogy legközelebb ezt vagy azt a témát fogjuk tárgyalni, és ők már előre készültek.
Munkánk másik fontos területe a roma közösség támogatása volt, ami számunkra szép kihívás volt. Úgy fogadtuk el őket, ahogy vannak. Azt mondtuk, miért kellene kívül maradniuk a hiten? Csak el kellett kezdeni velük a beszélgetést – ehhez az egyházmegye által az adott pasztorális évre kidolgozott témákat használtuk –, és minden más tőlük jött: elkezdtek beszélgetni és mesélni.
Korábban nem tudtuk, hogy a szatmári egyházmegye Jézus Szentséges Szívének szentelt egyházmegye. Mi a Jézus Legszentebb Szívéről Nevezett Missziós Nővérek vagyunk. Azt mondanám, hogy ez egy „véletlen”. De ez sokkal több, ez az isteni gondviselés. Roman János plébánosnak ezzel kapcsolatban azt mondtuk, hogy talán a Jézus Szíve kilencedet egy kicsit több teológiával kellene frissíteni. Nem azért, mert mi vagyunk a legalkalmasabbak, hanem azért, hogy az emberek megértsék, hogy a Jézus Szíve tisztelete egy nagyon mély lelkiség, és nem puszta áhítat. Valójában a hit középpontja. Úgy gondoltuk, hogy ebből többet is ki lehetne hozni.
Úgy érezzük, hogy igazán szerencsések vagyunk, hogy három évtizeddel ezelőtt idekerültünk. Hálásak vagyunk ezért. Köszönjük! Reizer Pál püspök atya volt az, aki meghívott minket, és segített itt megtalálni missziónkat. Nem avatkozott bele a dolgokba. Amikor pedig az új püspök, Schönberger Jenő megérkezett, engedélyt kértünk tőle, hogy folytathassuk az eddigi munkánkat, beleértve a falvakban is, ahol már beilleszkedtünk. Ő azt mondta, folytassuk úgy, ahogy eddig csináltuk. Mi így is tettünk. Úgy gondoljuk, ez jót tett az embereknek is.
Mindketten rendelkezünk azokkal a képességekkel, amelyek elengedhetetlenek voltak ahhoz, hogy több mint harminc éven keresztül elvégezhessük feladatainkat. Nagy szerencsénk volt együttműködni azokkal a papokkal, akikkel kapcsolatba kerültünk! Kölcsönösen gazdagítottuk egymást. Sokakkal dolgoztunk együtt, és valahogy mindig működött a dolog. Nagyon hálásak vagyunk ezért az időszakért!
Számunkra a legszebb élmények közé tartozik, hogy láthattuk, hogyan fejlődtek azok az emberek, akik elkötelezettek az egyház szolgálatában. Emlékszünk egy első találkozóra a Caritas munkatársaival, ahol két kérdést tettünk fel: „Mikor éreztem először, hogy valaki vagyok, és hogyan éreztem magam?” valamint „Mikor éreztem először, hogy senki vagyok, és hogyan éreztem magam?” Szinte mindenki azt válaszolta, hogy senkinek érezte magát. Az emberek először mindannyian sírtak, szinte mindannyian. Nagyon pesszimista légkör uralkodott. A kommunizmus öröksége miatt alapvetően csak egy elnyomott életet élhettek. Pozitív élmény volt számunkra látni, ahogy ezek az emberek önbizalmat nyertek és fejlődtek.
Az a benyomásunk, hogy az egyházmegye sikeresen szembenézett az új kihívásokkal, amelyek a hosszú korlátozottság és elszigeteltség után jelentkeztek, amelyet a kommunista rendszer okozott. Ezt tapasztaljuk például az egészségügyi és ifjúsági pasztorációban, a laikusok továbbképzésében, ahol különböző kínálatok jelentek meg, mint például lelkigyakorlatok, hitmélyítő kurzusok stb. Az anyag, amelyet az egyházmegye évről évre biztosít ezen célból, rendkívül hasznos.
Más országokban szerzett korábbi pozitív tapasztalataink birtokában kezdetben aggódtunk, hogyan tudunk hatékonyan hozzájárulni a hitélet fejlődéséhez egy olyan országban, amely hosszú időn keresztül szenvedett a kommunizmus és annak korlátozásai miatt. Minden különbség ellenére fontos és hasznos volt számunkra megtapasztalni, hogy a hit egyesít minket, felfedezni ezt a közös vonást, valóban együtt lenni az emberekkel és megélni a hitet. Számunkra, mint missziós közösség számára, nagyon fontos volt ez a tapasztalat, és tágította látókörünket. Személyesen hálásak vagyunk azért az értékes tapasztalatért, hogy bárhol otthonra találhatunk a hitben, és egyúttal nyitottak maradunk az új tapasztalatokra.
Fontos, hogy ne a létszám számítson, hanem az, hogy hogyan vonjuk be az itt élő embereket? Hogy 1.000 vagy 2.000 ember van, nem számít annyira, mint az, hogy érezzék, tartoznak valahova! Meg kell tanulnunk nemcsak mennyiségi, hanem minőségi szempontból is gondolkodni. Ez mindenhol érvényes, a szerzetesi közösségekben és a papoknál is. A számok a világegyházban – Afrikát kivéve – mindenütt csökkennek. Talán inkább azt kellene kérdezni, hogyan segíthetünk az embereknek tudatosan megélni a hitüket? Nem annyira a létszám a fontos, hanem hogy olyanok legyünk, mint a kovász a kenyérben. Ahol kovász van, ott növekszik valami. Az egyháznak ehhez kell alkalmazkodnia.
A kongregációnk keretében a Latin Provinciához tartozunk. Hat ország és nyolc nemzet alkotja ezt a provinciát. A fiatalabb nővérek mind különböző országokban gyűjtöttek tapasztalatokat. Ez egy olyan gazdagság, mely tágítja a látókört. Még ha mindenütt spanyol is a közös nyelv, a mentalitások különbözőek. A Dominikai Köztársaság nem Peru, és El Salvador nem Guatemala. Visszatérünk oda, és segítünk egészségünk és korunk keretein belül a kongregációnknak. De imádságban továbbra is kapcsolatban maradunk a Szatmári Romái Katolikus Egyházmegyével.
