A húsvéti előkészület jegyében az Istennel való személyes találkozás nélkülözhetetlen voltát, belső mozgatórugóink figyelemmel kísérésének szükségességét hangsúlyozta Ft Molnár Lehel piarista szerzetes Boldog Celestina Donati ünnepén mondott prédikációjában.
Nagyböjt harmadik hetének utolsó napján tartották a Piarista Nővérek alapítójuk ünnepét. A szentmise 12 órakor kezdődött a Kalazanci Szent József Plébániatemplomban. Az összegyűlt híveket Nm. és Ft. Schönberger Jenő püspök atya köszöntötte. A Piarista Nővérek, gyermekeik, barátaik és az egész ünneplő közösség egy szívvel adott hálát a Jóistennek gondviseléséért. Ebben az esztendőben két kerek évforduló is szolgáltat okot a halaadásra: 375 évvel ezelőtt halt meg Kalazanci Szent József, a Piarista Rend alapítója, és 175 éve született meg Boldog Celestina Donati.
A szentmisében sor került a nővérek ünnepélyes fogadalomújítására, amelyben megerősítették önfelajánlásukat Istennek, és a Boldogságos Szűz Mária gondjaira bízták magukat és gyermekeiket.
Szentbeszédében Molnár Lehel piarista azt hangsúlyozta, hogy ahhoz, hogy a boldogság útján tudjunk járni, fontos, hogy felismerjünk talentumainkat, kamatoztassuk tehetségeinket, amelyekkel megajándékozott bennünket a Jóisten. Celestina anya életét megvizsgálva azt látjuk, hogy irodalmi vénával volt megáldva. Tudott jól írni, leveleket, könyveket. A vizsgáiról is az derül ki, hogy a matematikával ellentétben az irodalmi nyelv művelése jobban ment neki. De azt is látjuk, hogy jó pedagógus szíve volt. S főleg azt látjuk, hogy ezeket a tehetségeit folyamatosan kamatoztatta, nemcsak fiatalon, hanem idősebb emberként is. Sok könyvet olvas és a tanítói vizsgáját is majdnem negyven évesen teszi le. Nemcsak felismerte, mi az a talentum, amit ajándékba kapott, hanem folyamatosan fejleszti is azt.
Gyerekeknek mi a tennivalója, hogy a talentumaikat kamatoztatni tudják. Azt mondanám, hogy az a legfontosabb, hogy próbálgassuk a képességeinket újra meg újra. Azt nem úgy kell, hogy azt a képességemet próbálgatom, hogy mennyire tudok a pad alatt olvasni, bár ez is egy képesség. Hanem inkább úgy, hogy rákészülünk egy dolgozatra. Az iskolában is próbálgassuk a képességeinket, melyik az a tantárgy, ami a legjobban megy. De nemcsak az iskoláról szólnak a képességeink, hanem az iskolán kívül is próbálgatnunk kell, mire vagyunk képesek. Előfordulhat, hogy az iskolában egyik tantárgyban sem érzi magát valaki ügyesnek, de otthon ő az, aki a legszebben elmosogat, vagy olyan érző szív lakozik benne, amellyel minden búsuló fejet varázslatosan megsimogat. Tehát érdemes minél több dologban kipróbálnunk magunkat, mert így ismerjük fel, miben vagyunk jók, s azért is, mert így tudjuk magunkat fejleszteni. S mindezek mellé nagyon fontos a kitartás. Mert mindez az első lépcsőfok a boldogulás ösvényén. A következő, hogy amely talentumainkra rátaláltunk, amellett tartsunk is ki.
Celestina anya már elsőáldozó korában eldöntötte, hogy teljesen Istennek szenteli az életét. Majd hány év, évtized kellett, hogy ez a vágya beteljesedjen. Volt ellenszél: a szülei, a hívő szülei ellenezték, hogy szerzetes legyen. Aztán ott van a korszellem, mondhatjuk, hogy jaj, milyen szörnyű világot élünk. De milyen volt Celestina anya gyerekkora, a liberalizmus tombolása Európában. Mindig lehet szembeszél, de ha tudjuk, hogy mi a célunk, akkor ki tudunk tartani annak elérésében.
Néha azt is megtapasztaljuk, hogy kevesek vagyunk a céljaink eléréséhez. Ilyenkor újra és újra tisztáznunk kell, mi is az igazi célunk. Celestina anya is fiatal kora óta Istennek akarta adni az életét, de amikor elment egy zárdába, hogy ott Istennek szentelt életet éljen, két hét után úgy érezte, ez nem az ő útja. S bár látszólag kudarcot vallott, mivel abban biztos maradt, hogy Istennek akarja ajándékozni az életét, kitartóan kereste tovább, melyik lesz az ő útja Istenhez.
Hadd mondjak el ezzel kapcsolatban egy hasonlatot, amit egy rendtársamtól hallottam. Egy faluban vagyunk, ahol egyszer csak arra figyelünk fel, hogy egész falka kutya csaholva, nyüszítve vágtatva kerül el bennünket. Futnak végig az úton, a kapukból újabb kutyák csatlakoznak a hangos falkához. Ahogy közelednek a falu végéhez egyre több kutya leszakad, lassít, csahol párat, majd visszafordul. A falu határán túl már csak egy kutya szalad láthatatlan célja felé. Melyik ez a kutya? Az, amelyik látta a nyulat, ami után iramodott. A többiek csatlakoztak az üldözőhöz, de nem tudták miért szaladnak. Meg kell találnunk az igazi célunkat. Nem elég csak odacsapódnunk valaki mellé, hátha az nekem is bejön. Mélyen magunkban meg kell keresnünk, mire vágyunk, mit szeretnénk elérni. Mindannyiunknak meg kell találnunk, melyek a valódi céljaink. Milyen talentumaink vannak, minél többet próbálgatva megismerni, fontos fejleszteni a kapott készségeinket.
Celestina anyára nézve láthatjuk, hogy sem a külső körülmények, sem az életkorunk, sem saját bizonytalanságaink nem lehetnek valódi akadályai annak, hogy boldogok legyünk. Kalazanci Szent József és Boldog Celestina Donati egyaránt olyan emberek voltak, akik nem adták fel. Mindketten egyaránt negyven évesek, amikor valami újba kezdenek, tudtak megújulni és lendületet venni.
Boldoggá és szentté válásunk útján haladva nagyon fontos mérföldkő, hogy tisztázzuk a célunkat, és aztán kitartsunk emellett a célunk mellett. De célunk követése és talentumaink kamatoztatása nagyon könnyen önközpontúvá tesz, ha mindezt nem abban a szellemiségben hajtjuk végre, amit például Celestina anyától tudunk eltanulni. Aki szorgalmasan együttműködött a Gondviseléssel, és minden körülmények között tudott a Jóistenre hagyatkozni. Adott az elhatározás, a tenni akarás és tevékenység, amelyet a Gondviseléssel együtt kell megvalósítani. Tevékenységet jelent, de olyat, amelyről tudjuk, hogy az eredménye nem csak rajtunk múlik. Így érkezünk meg a kereszt és az Eucharisztia lelkiségéhez. Amely azt jelenti, hogy teljesen és nagylelkűen oda tudom bízni gondolataimat, döntéseimet, tetteimet az Istenre. Ebből pedig nem egy görcsös boldogságkeresés következik, hanem egy derűs úton járás.
Talán nehéz visszagondolni Jutka nővérre, aki most már nincs közöttünk. De hogyha magam elé képzelem az alakját, pont ez a derű nagyon egyértelműen látszik. Nem gondolom, hogy a munka tekintetében valaha unatkozott volna, volt munkája bőven, mégis tudott derűs lenni. Azt gondolom, azért, mert minden munkáját, feladatát, életét rá tudta bízni az isteni gondviselésre.
A Jóisten mindnyájunkat meghívott, hogy társai legyünk a teremtésben. Ne mulasszunk el mindent megtenni, amit lehet és aztán bízzuk egész ügyünket Őrá. Celestina anya napján járjuk a boldogulás ösvényét, a szentek útjának az ösvényét bátor szívvel, figyelmes tekintettel, erős lélekkel, és bizalmunkat vessük a bennünket nagyon szerető teremtő Istenbe.
Az eukarisztia liturgiája a felajánlási körmenettel folytatódott. A nővérek gyermekei az oltár elé járultak ajándékaikkal: virágot vittek, mely életük és a kapott hivatás kegyelméért mondott köszönetté vált. Celestina anya ereklyéje jelképeként az Isten akaratára mondott igennek. Egy csokor szőlővessző, mely a szerzetesi közösség jelképe, s a gyerekek és nővérek tenyérformáját megörökítő színes napocska pedig béke szimbólumaként került az oltár elé.
Az emelkedett hangulat jókedvű ebéd formájában folytatódott, majd a tavaszi jó időben vidám játék és gitárral kísért közös éneklés következett.
Celestina anya egy helyen a következő tanácsot bízza ránk: „Az imádságban beszélgetni kell Istennel, beszélni hozzá, kérdezni és hallgatni rá.“ Forduljunk hozzá, minden dolgok tudójához kérdéseinkkel, kétségeinkkel, engedjük, hogy válaszoljon, s hallgassuk is meg, fogadjuk is meg, éljük is meg, amit nekünk mond.
Tóth Borbála SchP
