Az élő reményre való megújítás titkai a jubileumi évben

Az augusztusi papi lelkigyakorlat alkalmával már mesélt önmagáról és hivatásáról (a beszélgetést ld. az alábbi linken). Hogyan találkozott a karmelita renddel, és mi vezette arra, hogy ezt a szerzetesi utat válassza? Melyek voltak azok a meghatározó élmények vagy felismerések, amelyek segítették ennek a fontos döntésnek a meghozatalában?

A Kármelt elsősorban az imádság által ismertem meg. Fiatalként kezdtem el imádkozni, és egyre inkább megtapasztaltam az ima mélységét, az Isten jelenlétéből fakadó különleges vágyat. Ahogy elkezdtem mondani a rózsafüzért, egyre inkább éreztem, hogy Isten hív: legyek Vele. Ez a találkozás, amely az imádságban kezdődött, egy hosszú folyamatot indított el bennem. Egyre mélyebben vágytam arra, hogy ez az Istennel való kapcsolat ne múló pillanat legyen, hanem egész életemet áthassa.
A Kármelt a szentek – az Isten és az ember kapcsolatának legmélyebb ismerői – erről tesznek tanúságot. A rend lelkiségében különösen fontos szerepe van Máriának, mert ő ebben az Isten-ember kapcsolatban egy elengedhetetlen csatorna, találkozási hely az ember számára Istennel. Mária példája arra hív, hogy teljes bizalommal és nyitottsággal forduljunk Isten felé. Nem pusztán arról van szó, hogy meghatározott számú imát mondjunk el Máriához, hanem arról, hogy olyan belső lelkületet alakítsunk ki, amely Mária hitét és Istenre való teljes ráhagyatkozását tükrözi.
Számomra a kommunizmus idején vált még inkább világossá, hogy a hiteles tanúságtétel mennyire fontos. A nyolcvanas évek második felében léptem be a szemináriumba, amikor még mindig érezhető volt az egyház elleni elnyomás. Akkor értettem meg igazán, hogy az emberi életnek lehetnek üres, jelentés nélküli szavai, de léteznek mély, őszinte vallomások is, amelyek a hit igazi értelméről szólnak. Családomban is tapasztaltam ezt: voltak, akik mély meggyőződéssel vallottak hitükről, és ez engem is arra ösztönzött, hogy keressem az igazságot. Mindez a Karmel felé orientált, mert a Karmel az Istennek ilyen tapasztalati megismeréséről szóló tanítás.

A mai világban sok fiatal bizonytalan a hivatását illetően. Mit tanácsolna azoknak, akik érzik Isten hívását, de félnek meghozni a döntést?

Nagyon egyszerűen azt mondanám: kevesebb mobiltelefon-használat! Természetesen nem maga a mobiltelefon a probléma, hanem az a függőség, amelyet kialakít. Most is, ahogy vonattal utaztam, láttam két fiatalt, akik órákon keresztül csak a telefonjukba mélyedtek. Még beszélgettek is egymással, de kizárólag arról, hogy mi jelent meg a képernyőn. Ez egyfajta modern „ópium”, amely leköti a gondolkodást és a képzeletet. A mobilt sok jó dologra lehet használni, ne rabja legyen ennek, hanem tényleg kihasználója.
Ezért úgy gondolom, hogy ma a nagyböjti önmegtartóztatás egyik elsődleges célja lehetne a tudatosabb digitális eszközhasználat. Azt hiszem nem az a fő kérdés, hogy valaki eszik-e húst vagy sem, hanem az, hogy hogyan használja a modern technológiát. A mobiltelefon akár az Istennel való találkozás eszköze is lehet, például egy bibliai applikáció segítségével, de fontos, hogy ne váljunk rabjává, hanem tudatosan és helyesen használjuk.
Ezen kívül minden fiatalnak szüksége van mély barátságokra. Olyan kapcsolatokra, ahol valóban megoszthatják egymással gondolataikat, érzéseiket, értékeiket. Egy ilyen mély beszélgetés során az ember nemcsak önmagát fejezheti ki, hanem a másik vallomása révén felismerheti, hogy Isten milyen vágyakat ébreszt a szívében. Fontos, hogy ezek a beszélgetések ne maradjanak felszínesek, hanem valóban hozzájáruljanak a hit elmélyítéséhez és a hivatás tisztázásához.
A hithez, az Istenre való ráhagyatkozáshoz mindig szükség van imádságra, elcsendesedésre és az Ige olvasására. Isten a Szentíráson keresztül szól hozzánk. Szent Ferenc példája is ezt mutatja: ő mélyen megértette, hogyan képes Isten szaván keresztül személyesen vezetni az embert. Hiszem, hogy minden fiatalnak – aki akár csak keresi az útját – érdemes lenne ezen az úton elindulnia: imában, közösségben és őszinte párbeszédben Istennel és embertársaival.

Milyen egy karmelita szerzetes mindennapi élete? Hogyan ötvöződik benne az imádság, a közösségi élet és a szolgálat?

Ez a kérdés nagyon jól megragadja a kármelita élet három alapvető pillérét, amelyeket a rend konstitúciója is hangsúlyoz: az imádságot, a közösségi életet és az apostoli szolgálatot.
Hogyan néz ki a mindennapi élet? Mindig más. Azt hiszem, az én életem sokkal változatosabb, mint sok más egyházi szolgálatban élőé, akár egy egyházmegyés papé is. Jelenleg két kolostorban élek egy héten belül. Bizonyos napokat Győrben töltök, ahol templomigazgató vagyok – ez főként a gyóntatásról, misézésről és a hívekkel való lelkipásztori munkáról szól. Más napokon pedig a korábbi remetelakunkban élek, ahol a csendes ima, a fizikai munka és a testvérekkel való mély beszélgetések kapnak nagyobb szerepet.
Így ötvöződik az apostoli nyitottság és a remeteélet. Ez nagyon jót tesz a lelkemnek, mert mindkettőre szükségem van. Mindezt tovább színesítik a lelkigyakorlatok: csak tavaly 23 lelkigyakorlatot tartottam. Ezek egy része hétvégén zajlott, másik része pedig négy-öt napos vagy egy hetes program volt. Ilyenkor teljes mértékben az emberekkel való találkozásra, az imádságra és a közös elmélyülésre koncentrálok. Ez az életem egyik legszebb része.
Ami nehézséget jelent, az a bürokrácia – de gondolom, ezzel nem vagyok egyedül. Az adminisztrációs teendők, a gazdasági kérdések kezelése és az ezekkel járó értekezések nem tartoznak a hivatásom legkedvesebb részei közé, de a szolgálat hűségéhez ezek is hozzátartoznak.

A Karmelita Rend jövőre ünnepli pápai jóváhagyásának 800. évfordulóját. Alapítása pedig még ennél is régebbi. Hogyan maradhat a rend lelkisége és küldetése ma is időszerű és inspiráló a világ számára?

Idén a rend számára Lisieuxi Szent Teréz éve van, szentté avatásának 100. évfordulóját ünnepeljük, jövőre pedig Keresztes Szent János egyházdoktorrá nyilvánításának centenáriuma következik.
A rend lelkisége és küldetése ma is időszerű, mert arra hív, hogy ragaszkodjunk az imádsághoz és a lelki élet elmélyítéséhez. Nem az a célunk, hogy versenyezzünk más rendekkel vagy az egyházmegyés papsággal, hanem hogy sajátos karizmánk révén segítsünk másokat az Istennel való mélyebb kapcsolat kialakításában. Ez különösen a szentjeink művein keresztül válik érthetővé és kézzelfoghatóvá. A kármelita lelkiség lényege, hogy minden apostoli tevékenységnek az Istennel való kapcsolatra kell épülnie – ha ez hiányzik, akkor hiteltelenné válik.

A karmelita lelkiség különösen nagy hangsúlyt fektet az imádságra és a szemlélődésre. Mit tanulhat ebből egyházmegyénk papja és híve?

Egy rendi nyilatkozatunk megfogalmazása szerint minden ember számára létezik egy elsődleges kapcsolat. Az ember kapcsolatban él – Isten képére és hasonlatosságára teremtetett, és végső célja az Istennel való egyesülés teljessége a mennyben. Mivel Isten maga is kapcsolati lény – a Szentháromság három személyének kimondhatatlan egysége –, így az ember is arra van teremtve, hogy kapcsolatban éljen.
A kármelita küldetés lényege, hogy az imádság és a szemlélődés által rávilágítson erre az alapvető igazságra. Az egyházmegye papjai és hívei számára ez azt jelentheti, hogy nagyobb figyelmet kell fordítaniuk az imára, a csendes elmélyülésre és az Istennel való bensőséges kapcsolatra. Ha az imádság életünk középpontjába kerül, akkor minden cselekedetünk – legyen az lelkipásztori szolgálat, családi élet vagy hétköznapi munka – egy mélyebb, hitelesebb dimenziót nyerhet.
Az Istennel való kapcsolatba kell integrálódnia az ember önmagával való kapcsolatának, a más emberekkel kialakított viszonyának és a világhoz való kapcsolódásának is. Ha ez nem történik meg, minden törékennyé válik.
Mindenki ki van szolgáltatva a hangulatoknak, az elmúlásnak, a különféle veszélyeknek, a meg nem értésnek és a konfliktusoknak. Ha viszont ezek a kapcsolatok az Istennel való kapcsolatban találják meg alapjukat, akkor életmentő, örök érvényű kapcsolatok lehetnek. Ez a Kármel egyik legfontosabb küldetése: emlékeztetni az embereket erre az igazságra.
Ezért szeretek házaspárokkal együtt lenni; egyik hobbim, hogy egyes hétvégéken két napos együttléteken veszek részt velük, ahol mindig egy mély témát járunk körül – akár irodalmi vonatkozásban is –, de mindig a kapcsolat kerül a középpontba. Nem az a cél, hogy én oktassam őket, hanem hogy megosszuk egymással a kapcsolat fontosságáról szerzett tapasztalatainkat. Figyelem, hogyan élnek kapcsolatban egymással, és milyen mély szeretet van köztük.
Ebből a szeretetből én is merítek, annak ellenére, hogy nem vagyok házas. Ugyanakkor az én hivatásom arra is szolgál, hogy tükröt mutassak számukra: minden kapcsolat legmélyebb alapja, eredete és célja maga Isten.

Hogyan lehet a hétköznapokban megélni a szemlélődő lelkiséget azok számára, akik családban élnek vagy világi hivatásuk van?

Ez egy nagyon időszerű kérdés. A rendi lelkiségünk Avilai Szent Teréz tanítására épül, aki az imádságot barátságként határozta meg: egy minőségi szeretetkapcsolatként Istennel. Ez egy rendkívül fontos és aktuális üzenet. Miért? Mert rávilágít arra, hogy az imádság lényegéhez nem az elvonulás a legfontosabb. Az egyházi hagyomány gyakran hangsúlyozza a csend és a magány fontosságát az Istennel való kapcsolat érdekében – főleg a monasztikus rendekben. A Kármelita Rend azonban már a 12. század végén nem a monasztikus hagyományban, hanem a kolduló rendek között jelent meg, ami azt jelentette, hogy kolostoraink városokban épültek fel. Amikor Avilai Szent Teréz megreformálta a rendet, a Szentlélek által megértette velünk, hogy a lelki elmélyüléshez valóban fontos a csend és az elvonultság, de a leglényegesebb nem egy külső körülmény, hanem maga a kapcsolat minősége.
A szeretet az emberek közötti kapcsolatokban Isten jelenlétét tükrözi. Ez azt jelenti, hogy a szeretetkapcsolatok intenzitása az egyik legfontosabb tényező abban, hogy az ember valóban megnyíljon Istenre. Nem a csend az legelsődlegesebb eszköz a szemlélődéshez, hanem az, hogy milyen mély szeretetet élünk meg emberi kapcsolatainkban. Semmi sem nyitja meg úgy az embert Isten felé, mint az igaz szeretet, amelyet a másik ember iránt érzünk és megélünk.
Ez a szemlélődés legmélyebb gyökere. Nem egy technika, nem egy gyakorlat, hanem a szeretet intenzitása és hitelessége. Ez azt is jelenti, hogy meg kell különböztetnünk a hamis szeretetet az igazitól, és az igazi szeretetkapcsolatokat teljes önátadással kell megélnünk – akár életre szólóan is. Az Istennel való kapcsolatunk hitelessége is ezen múlik, nem csupán az imádság gyakorlatának végzésén. Ezt mondja Avilai Szent Teréz, aki az egyházban az imádság karizmáját kapta.

Mit üzenne a Szatmári Egyházmegye híveinek a jubileumi szentév kapcsán?

A jubileumi év mindig kegyelmi időszak, amely arra emlékeztet bennünket, hogy Isten megváltott minket Jézus Krisztusban, és nekünk erre a kegyelemre kell megnyílnunk. Hogyan lehet ezt megtenni? Az egyház hagyományos eszközeivel: az imádság, a szentgyónás, a bűnbánat hiteles megélése, az Isten irgalmába vetett bizalom és a Szűzanya anyai szeretetének tudatosítása révén. Ezek az eszközök segítenek abban, hogy a jubileumi év valóban mély lelki megújulást hozzon.

Ön sok helyen megfordult a világban. Milyen benyomásai vannak a mai Egyház állapotáról, különösen Európában? Hol lát reménykeltő jeleket?

Be kell vallanom, hogy elsőre talán több negatív jel jut eszembe, mint pozitív, de fontos, hogy a remény jeleit is észrevegyük. Hiszem, hogy ezek mindig is léteztek, és ma is jelen vannak, csak nyitott szemmel kell látnunk őket, és ez is a reményre való megújulás egyik következménye számunkra.
Számomra az egyik reménykeltő jel az emberek egyre növekvő vágya, hogy hitüket ne csupán külsőségekben éljék meg. Egyre többen vágynak a hit mélyebb megtapasztalására, lelkiséget keresnek – akár hívők, akár magukat nem hívőnek vallók is. Ez óriási kihívás az egyház számára, mert nekünk kell hitelesen válaszolnunk erre az igényre.
A média korában példátlan lehetőségek állnak rendelkezésünkre, hogy elérjük az embereket. Azonban ez csak akkor működik jól, ha hitelesen tesszük. Egy pap vagy szerzetes nem tud hitelesen tanúságot tenni a médiában, ha mögötte nincs egy elmélyült, valódi lelki élet. Ha a hitét nem éli meg hitelesen a mindennapokban, akkor az üzenete is hiteltelen lesz.
Ugyanakkor a digitális világ rengeteg pozitív lehetőséget is hordoz. Ma olyan lelki tartalmak érhetők el egyetlen gombnyomással, amelyek korábban elképzelhetetlenek voltak. Nemcsak a romboló, felszínes tartalmak vannak jelen, hanem a szépség, az igazság és a jóság is elérhetővé vált, és az egyháznak hatalmas lehetősége van ezen a téren.
A legreménykeltőbb jeleket mégis a családokban látom. A házasságban élők ma egyre inkább felismerik, hogy Istennel kell megélniük a kapcsolatukat, nemcsak egymás mellett, hanem együtt is, elcsendesedve, imádkozva. A II. Vatikáni Zsinat előtt ez a szemlélet még ritka volt, de ma már egyre inkább megerősödik. Ez hatalmas lehetőség az egyház számára.
Ferenc pápa időszakában különösen fontos reménykeltő jel az irgalmasság üzenete. Nemcsak az ő pontifikátusa alatt, hanem már korábban is, például II. János Pál idején vagy a II. Vatikáni Zsinat hatására az egyház új lendületet kapott. Az elmúlt pápák mind egy-egy sajátos ajándékot hoztak: II. János Pál karizmájával ragadott meg minket, milyen élő tanúságtételt élt meg.  XVI. Benedek a mély teológiai igazságokra irányította figyelmünket, Ferenc pápa pedig az irgalmasság nagy apostolává vált. Ő arra hív, hogy ne csupán jogi és erkölcsi kategóriákban gondolkodjunk például a szentgyónás során, hanem vegyük figyelembe az emberek belső küzdelmeit, szégyenérzetét, és legyünk irgalmasak velük. A gyóntatóknak nem ítélőbíróként kell viselkedniük, hanem testvérként, akik segítik a másikat az üdvösség felé vezető úton.

Mit üzenne azoknak, akik úgy érzik, hogy eltávolodtak az Egyháztól, de valamiért mégis keresnek valamit, ami visszavezetheti őket?

Elsőként Szent Ágoston szavai jutnak eszembe: „Nyugtalan a szívünk, amíg meg nem nyugszik Tebenned, Istenem.” Aki keres, az már az úton van. Ha valaki érzi, hogy hiányzik valami az életéből, ha valamiért mégis visszavágyik, akkor ott már elkezdődött az isteni kegyelem munkálkodása.
Az egyház nem egy zárt klub, hanem a megtérők, a keresők, az újrakezdők közössége. A szentek közül sokan jártak hosszú és göröngyös utat, mielőtt visszataláltak volna Istenhez. Az első lépés mindig az, hogy őszintén feltegyük magunknak a kérdést: mi az, amit keresek? Mi az, ami hiányzik az életemből? Ha valaki ebben a keresésben őszinte, Isten biztosan utat nyit számára.
A visszatalálásnak számos útja lehet: az imádság, akár egy egyszerű sóhaj Istenhez; egy beszélgetés egy pappal vagy egy hívő baráttal; egy templomba való betérés; vagy akár egy olyan közösség megtalálása, ahol otthonra lelhet. Isten mindig várja az embert, és bármilyen messzire is sodródott valaki, mindig van visszaút.
Cantalamessa atya egyik gondolatát idézném, amely mélyen megmaradt bennem. Bár nem emlékszem a pontos megfogalmazásra, a lényege így hangzott: az egyház szemmel nem látható határai sokkal tágasabbak, mint a szemmel is láthatóak. Ez azt jelenti, hogy sokkal többen tartoznak a katolikus egyházhoz, mint ahogy az első ránézésre látszik. Ugyanakkor ennek az ellenkezője is igaz: sokan vannak, akik láthatóan az egyház tagjai, de ez nem feltétlenül jelenti azt, hogy valóban annak szellemében élnek és gondolkodnak.
Ez arra hív minket, hogy észrevegyük: a Szentlélek működhet minden jó szándékú ember szívében, aki a lelkiismeretét követve él – függetlenül attól, hogy más vallású, vagy esetleg egyáltalán nem tartozik egyetlen vallási közösséghez sem.
Mit tanácsolhatok azoknak, akik keresik az utat? Azt, hogy keressék azokat a hiteles tanúságtevőket, akik példát mutatnak. Ahogyan VI. Pál pápa írta az Evangelii Nuntiandi apostoli buzdításában: „A mai embernek nem tanítókra van szüksége, hanem tanúkra.” Ez ma különösen igaz. Ha valaki valódi tanúk életét olvassa vagy hallgatja, előbb-utóbb felismeri, milyen közösségben találhatja meg élete valódi alapjait. Nem pusztán elméleti igazságok, hanem hiteles, az igazságra megnyíló tapasztalatok révén jut el oda, hogy az egyház látható közösségében is megtalálja helyét.

Végezetül, megosztana néhány gondolatot az egyházmegye papjainak tartott elmélkedéséből, amely különösen fontos lehet számukra a mindennapi lelkipásztori szolgálatban?

Jézus Szentséges Szívének szeretetéről elmélkedtünk, mivel – ahogyan Ferenc pápa is hangsúlyozza a szentévet meghirdető bullájában – ez a reményünk alapja. A valódi remény mindig a szeretetből születik, és a szeretet teljességére való meghívás.
Ugyanakkor az elmélkedések során arra is szerettem volna ráirányítani a figyelmet, hogy Jézus Szíve szeretetének megismerése elválaszthatatlan a saját szívünkbe való betekintéstől. Jézus Szíve és a mi szívünk találkozásából fakad az élet, a szeretet megtapasztalása és az igazi evangéliumi remény. És ez az a hiteles megélési módja a jubileumi évnek is, amely valódi lelki megújulást hozhat számunkra.

Szívből köszönjük a beszélgetést és a megosztott gondolatokat! Kívánjuk, hogy Isten áldása kísérje életútját, és adjon kegyelmet és örömet hivatása megéléséhez!