Az evangélium útját javasolták a Szatmári Római Katolikus Egyházmegye egyháztanácsosainak január 18-a és 20-a között tartott találkozójukon, Máriapócson.
Évente, januárban szerveznek találkozót a plébániai tanácsadó testületek tagjainak, hogy megoszthassák egymással tapasztalataikat, együtt töltekezzenek, erősödjenek hitükben. Idén, január harmadik hétvégéjén Máriapócson találkoztak és a tematikus év szellemiségében a kegyelem működését próbálták életük történéseiben keresni. Szombaton Solomayer Sándor, a szatmárnémeti Szent János apostol és evangélista templom plébánosa tartott előadást az "életközép" állapotáról, benne a kegyelem felfedezésének fontosságáról.
"Mi történik akkor, amikor a hitünk felnő? Melyek a zsákutcák, amelyekbe belefuthatunk? Mi az a kihívás, amire 40 után mindannyian meghívást kapunk? Mi ennek a kornak a legalapvetőbb lelki feladata?" - tette fel kérdéseit előadása elején.
Mint mondta, sokaknál egy alapvető változás áll be az életközép megállapításakor, és felszínre kerülnek a személyiség addig elhanyagolt, elnyomott részei. Összegyűlnek azok a problémák, amiket addig toltak maguk előtt és mielőbbi változás, változtatás után kiáltanak. Amikor a gyerekek kezdenek felnőni, útban vannak a szülőktől való leválás felé, amikor már van saját lakás, autó, kialakult a baráti kör, a hobbi, a világnézet, az egyedüli, ami kezdi az embert elhagyni, az életerő. Megjelennek az első betegségek és fájdalmak. A barátok, rokonok, ismerősök közül egyre többen meghalnak, a fiatalok közül is, és mindezzel megjelenik az élet törékenységének és végességének a gondolata. És megjelenhet nem csak a gondolata, hanem a tapasztalata is. Szembe jön a kérdés: akkor ennyi volt az egész? Ennyi volt, amit az élet nyújthatott?
Solomayer Sándor kiemelte, ilyenkor sokan két végletbe menekülnek, mindkettő zsákutca. Sokan úgy gondolják, amit addig tettek butaság volt, mert gyerekként kezdték felépíteni életüket, tanulatlanul, nem ismerték még az életet, ezért új kapcsolatokba kezdenek, és elkezdenek újra építeni mindent: új kapcsolat, új család, új munkahely, új hivatás.
A másik véglet a lemondóan, rezignáltan történő tudomásul vétele annak, hogy ennyi volt az élet. Számolják az éveket a nyugdíjig, elkezdik fogyasztani a sorozatokat... Lehet, hogy nem is panaszkodnak, de teljesen eltompulnak és a belső lelki fejlődésük megáll. Az idő múlásával ez még inkább fokozódik, azt élik meg, hogy nincsenek feladataik a családban sem, ez egyre rosszabb lesz. Az említett állapotot az emberek nagy része normálisnak is tartja, pedig nem kellene így legyen és főleg nem a hívő ember esetében, hiszen Isten, az emberek életét termékennyé akarja tenni a felnőtt-, az idős- és az öregkorban is. A bibliában erre sok példa van, csak általában az emberek átsiklanak fölöttük. Isten adhat értelmet, célt, örömet, ha az ember elfogadja és bekapcsolódik tervébe.
Solomayer atya elmondta, meglátásában a kettő mellett létezik egy harmadik út is, az evangéliumnak az útja. Ez szintén a változás felé tolja az embert, de nem a külső, hanem a belső változás felé. Ez a megújulásnak, a megtérésnek, a Lélekből való újjászületésnek az útja. A fiatalkornak a jellemzői a szerelem, az életadás, a gyerekek nevelése, a növekedésnek a szolgálata voltak, a felnőttkorban azonban épp a lelki élet felfedezése, a Lélekből való újjászületésnek a felfedezése történhet. A megtisztulás, letisztulás ideje lehet ez. Megbarátkozni azzal, akivé lett az eltelt 45-50 vagy még több év alatt, amit elért vagy amit épp nem. Kibékülni az életúttal, megbocsátani azoknak, akik megbántották vagy épp bocsánatot kérni, ha ő tett rosszat. Szintén ehhez az életúthoz tartozhat a nem teljesült vágyak elengedése. A rendszeres, őszinte napi ima a Lélek erejéből való erőmerítés, a töltekezés eszköze lehet, és így fogékonnyá válhatnak Isten ösztönzéseire és indíttatásaira.
Az atya, a negyven év fölöttieknek a napi legalább fél óra imát javasolta. Az egyháztanácsosoktól azt kérte, adják össze, tegyék közzé élettapasztalataikat a plébánián és járjanak elől a tanúságtételekben: ahogy otthon példát adnak az imádságos életre, úgy a közösségekben is legyenek a megbocsátás, a szeretet emberei.
Az egyháztanácsos találkozó alkalmával szintén szombaton egy házaspár tett tanúságot, elmesélték családjuk történetét, beszéltek a viszontagságokról, nehézségekről, tragédiákról, de az örömökről is, a kegyelemről, amely végigkísérte életüket.
Délután a hitmélyítő hosszú lelkigyakorlat egyik témáját dolgozták fel, más csoportokban az egyház helyzetéről beszélgettek, a pap személyének szerepét, az egyháztanácsosokkal való kapcsolattartását vizsgálták vagy a családok kommunikációjáról, konfliktuskezeléséről osztották meg egymással gondolataikat.
A találkozó végén elhangzott véleményekből kiderült, az idei rendezvényt is sokszínűnek, tartalmasnak élték meg a résztvevők. Örömüket fejezték ki, hogy a találkozó megtartotta felnőttképzés jellegét, és persze lehetőséget ad a közös szentmisére, imára, töltekezésre.
