Gyerekkoromban gyakran hallottam a rádióban egy dalt, aminek ez a refrénje:
„Belátom, csak egy gomb vagyok a kabáton,
Belátom, csak egy gomb lehet a barátom,
De mi gombok tartjuk össze az egész kabátot.”
Olyan sokszor rácsodálkoztam erre a szövegre: Milyen röviden, milyen frappánsan összefoglalja az egyszerű, hétköznapi ember életét, és egyben felemel, célt ad. Értelmet ad a mindennapi robotnak, a dolgos hétköznapoknak. Az én munkám nem hiábavaló, hanem egy nagyobb jónak a része. Szükség van rám.
Mégis volt bennem egy érzés, hogy valami nem stimmel. Hiányzik valami. Aztán felismertem: a gomb kevés. Gomblyuk is kell. De még ez is kevés, ha nincs egy kéz, ami összeilleszti őket. Hadd időzzek el egy kicsit ennél: a gomb és a kéz.
Képzeljük magunk elé a kedvenc ruhánkat, kabátunkat, szvetterünket, amin gombok vannak. Amikor kiválasztottuk, megnéztük rajta a gombokat is. Fontos volt, hogy azt is szépnek találjuk, arra a ruhára illőnek, és olyannak, amit jól be lehet gombolni. Aztán amikor felvesszük a ruhát, végig simítja a kezünk a gombot.
Történt-e meg valakivel, hogy leszakadt a gombja és nem találta? Én emlékszem még gyerekkoromból is, felnőtt koromból is olyan esetre, hogy:” Gyerekek, nincs meg a gombom. Most esett le. Hallottam, hogy koppant. Itt van valahol. Gyertek, keressétek!” Négykézlábra álltunk, benéztünk az ágy alá, asztal alá. Felsepertük az egész helyiséget. Tapogattunk, hátha a kezünk jobban megtalálja, mint a szemünk.
Pedig a gombnak csak a mérete a lényeges. Feladatát ugyanúgy elvégzi, ha piros a zöldek között, szögletes a gömbölyűek között, mindegy, hogy műanyag, fém, vagy esetleg fa. Mégis, arra a kabátra pont az a gomb kell. Az felel meg a tervező akaratának. Azt a kabátot így, ezzel a gombbal képzelte el a tervező. Ő látja az egész kabátot, és azon minden egyes gombot, külön-külön. Látja és gondoskodik róla. Ha koszos, kimossa; ha elszakad, megvarrja; ha poros, jól megütögeti.
Talán a példaképeknek tekintett nagy szenteknek (vagy éppen azok a nagy szentek, akiket nem is próbálunk utánozni, mert „én úgy sem tudom”) az a titkuk, hogy ilyen egyszerűen tekintenek Isten akaratára. Végzik a feladatukat a világban, tudva azt, hogy azt a feladatot pont nekik szánta Isten.
No, de mi az Isten akarata? Nem súgja a fülembe!
Szörnyű is lenne a konkrét felszólítás: Bözsi, menj, főzz levest a beteg édesapádnak! Bözsi, kérj szabadságot a főnöködtől! Sanyi, ne adj szabadságot a Bözsinek, holnap úgy is meghal az apja! Bözsi, ne haragudj a Sanyira, én mondtam neki! Inkább hívj papot apádhoz, holnap meghal! Józsi, a lányod elment a papért, gyónjál, áldozzál, vedd fel a kenetet! Holnap meghalsz. Bár a szabad akaratunktól nem fosztott meg Isten, hiszen mondhatunk nemet, mégis olyan, mintha zsinóron rángatott bábok lennénk. Mintha gondolkodásra és felelősségvállalásra képtelenek lennénk.
„Nincs egyetlen pillanat sem, amikor Isten egy kézzel fogható kötelesség formájában meg ne mutatkozna.”- mondja Celestina anya. De jól van így, ahogy van! Jó a körülményekben megtalálni Isten akaratát.
A Szentírás szerint Mária egy, József két alkalommal konkrétan hallotta, mit kér tőle Isten. Mária az angyali üzenetben, József pedig akkor, amikor el akarta bocsátani Máriát, illetve amikor menekülniük kellett Egyiptomba. Életük összes többi pillanatában a körülményekre válaszoltak. Mária kísérte Jézust és hallgatta a tanítását. Azt is hallotta tőle, hogy: ”Azért szeret az Atya, mert odaadom az életemet, hogy majd újra visszavegyem. Nem veszi el tőlem senki, magam adom oda, mert van rá hatalmam, hogy odaadjam, és van rá hatalmam, hogy visszavegyem. Ezt a parancsot kaptam az Atyától.” (Jn 10,17-18) Vagy hallja azt is, hogy: „Magamtól nem tehetek semmit. Amint hallom, úgy ítélkezem. Ítéletem igazságos, mert nem a magam akaratát keresem, hanem annak akaratát, aki küldött.” (Jn 5,30) Másutt így szól az írás: Valamivel odébb ment, és arcra borulva így imádkozott: „Atyám, ha lehetséges, kerüljön el ez a kehely, de ne úgy legyen, ahogy én akarom, hanem ahogyan te!” (Mt 26,39)
Jézus nem vár tőlünk lehetetlent. Ő nem feltételt szab nekünk, hanem példát mutat. Nem parancsolgat, hanem megtanít. Arra tanít, hogy Isten akaratát teljesíteni mindennél előrébb való. Egyszer egy ismerősöm azt mondta, ő arra vágyik, hogy vértanú legyen, és imádkozik is érte. Elszégyelltem magam. Én sosem gondoltam arra, hogy vértanú legyek. De arra sem, hogy egyházdoktor, hithirdető, vagy más ehhez hasonló titulust kapjak. Hogy is van ez, milyen keresztény, szerzetes vagyok én így? Arra jutottam, hogy én valóban nem vágyok arra, hogy vértanú legyek, de arra igen, hogy ha vértanú kell legyek, akkor legyen bennem elég a szeretet, hogy azzá válhassak. Ha Jézusban volt annyi szeretet, hogy a kínhalált vállalta értem ártatlanul, akkor bennem is legyen! Ha ő el tudott hallgatni akkor, amikor bántották, akkor én se kiabáljak a vélt vagy valós sérelmeim miatt! Ha ő meg tudott bocsátani, akkor én se a bosszúról gondolkodjam! Ha ő hagyta, hogy megfosszák mindentől, akkor én mért vagyok tele ragaszkodással? Kényelemhez, tisztelethez, jóléthez?
Amikor mindentől megfosztották, akkor nekünk adta az édesanyját. „Íme a te anyád!” A gondjaira bízott minket, arra a személyre, aki mindig teljesítette Isten akaratát.
Ha Isten ezt tette értem, akkor a legnagyobb esztelenség volna azt gondolni, hogy Isten bánt, rosszat tesz, nem törődik velem. Hogy én jobban tudom. Hogy én nem számítok neki. Hogy jelentéktelen vagyok. Hogy nem az a legfőbb akarata, hogy boldog legyek. Hányszor hallottam már életem során, hogy mindenki pótolható! De miért vállalta volna az Isten Fia a kínhalált azért, aki kis értékű, jelentéktelen, pótolható? Az isteni logika egészen mást mond: Fontos vagy nekem. Előtted ilyet nem teremtettem, és soha nem teremtek még egy ilyent, egyetlen vagy. Pótolhatatlan vagy. Szeretlek. Ezért haltam meg a kereszten.
Kanti Ágnes SchP nővér
