December 11-én a Szombathelyi egyházmegye Boldog Brenner Jánosra emlékezik. Az egésznapos programosorozat a székesegyházban délelőtt 10 órakor bemutatott szentmisével vette kezdetét, melynek szónoka és főcelebránsa Nm. és Ft. Schönberger Jenő püspök úr volt. A főpásztor áldozatvállalására és a még buzgóbb, példamutatóbb keresztény életre ösztönözte a híveket. Az alábbiakban a Szombathelyi egyházmegye beszámolóját adjuk közre.
Boldog Brenner János emléknapja ma bizonyos értelemben a „végek” találkozója: a történelmi Magyarország legnyugatibb és legkeletibb része, Szombathely és Szatmár között.
Köszönöm János püspök atya meghívását és kedves szavait. Mindkét egyházmegye két, nemrég boldoggá avatott vértanúval büszkélkedhet.
Szatmárnémetiben 10 éve Scheffler János vértanú püspökünket emelte oltárra a boldogok sorába iktatva XVI. Benedek pápa, három éve pedig Ferenc szentatyánk Brenner János vértanú papot. Mindketten a kommunista államhatalom áldozatai, akiket nem lehetett megfélemlíteni, akik inkább az életüket áldozták, mintsem megtagadják az igazságot, Istent, akiben hittek, akit szerettek, akit szolgáltak.
Kedves Testvérek! – Az 1957-es év, – egy évvel az 56-os szabadságharc leverése után – a megfélemlítés és a terror éve volt, a meghurcoltatások, bebörtönzések, internálások és kivégzések éve. Az ateista kommunista diktatúra a megfélemlítés eszközeivel akarta uralmát megszilárdítani és minden ellenállást letörni. Nem véletlenül volt éppen az Egyház az elsődleges ellensége, és azok, akik hittel hirdették Jézus szavait: „Ne féljetek azoktól, akik a testet megölik, de a lelket nem tudják megölni!” Ilyen volt Brenner János fiatal rábakedhelyi káplán, aki nem félt maradni, bár tudta, hogy a kommunista gyűlölet célkeresztjébe került. Elmehetett volna. Püspöke - Kovács Sándor - felkínálta a lehetőséget neki, de ő maradni akart. Ne ürítsem ki a kelyhet, melyet az Isten nekm szán, gondolhatta. Az Istent szeretőknek minden a javukra válik.
Voltak, akik figyelmeztették, ne játszál a tűzzel, mert megéget! Mi megmondtuk! – Én pedig nem tehetek másként, - lehetett János atya válasza. Krisztus katonája nem lehet gyáva. A jó pásztor, ha kell, életét adja juhaiért. „A szenvedés taktusa égeti a szívbe a szeretet ritmusát.” – írja naplójában, majd így folytatja: „Uram, adj nekem szívet, add, hogy a Te Szíved alakuljon ki bennem. Nem elég irtani hibáimat, fel is kell vennem a Te formádat. Elhatároztam Uram, hogy felveszem és bárhová hívsz, követlek. Ez azonban csakis a szenvedés tisztító tüzében lehetséges. Az ormokra fel! Ragadj Uram és adj erőt. Tudom, hogy a domboldalon igen sok és nagy kínok várnak, mert hiszen minél magasabbra tör egy lélek, minél nagyobbra hivatott, annál többet kell tisztulnia a szenvedésben. Nem számít. Uram, most már vágyom a szenvedést, mert szereteted mindent megér. Igaz, - írja - hogy csak világos perceimben gondolkodom így, és ez ritka, azért kérlek, hogy ezeknek az óhaját tekintsd, mint enyémet.”
A naplója egy másik bejegyzésében pedig ezt olvassuk: „Uram, te tudod azt, hogy boldogságot itt az életben nem keresek, hiszen mindenemet beléd helyeztem... és tudom, hogy tieidet nem kíméled a szenvedéstől, mert mérhetetlen hasznuk van belőle.”
Nagy szavak ezek, és könnyű kimondani békeidőben. De, hogy János atya számára, amit lelki naplójába írt nemcsak ifjúkori fellángolás volt, vértanú halála rá a bizonyíték.
1957. december 15-ére virradó éjjelét Zsida sohase fogja elfelejteni. Valakik Zsida határában megölték a fiatal káplánt, Brenner János atyát. Kegyetlen és kíméletlen brutalitással, 32 késszúrással végeztek vele. És ez nem mintha nem lett volna elég, gyilkosai esztelen dühvel a torkát is megtaposták. Elképzelhetjük, mekkora döbbenet lett úrrá mindenkin, aki csak hallott az esetről. És ki ne hallott volna? ...
Ez a fiatal pap, akit mindenki tisztelt és szeretett, nem félt kiállni hite mellett, Isten mellett, hivatása mellett. Ezt a bátorságot hazulról hozta, ahol a szülők Isten szeretetére, becsületes helytállásra és a felebaráti szeretetre nevelték gyermekeiket. A jó mag, amit szülei vetettek el lelkébe, jó földbe hullott és százszoros termést hozott.
Ünnepének evangéliuma a nyolc boldogságról nagyon is helyén való ebben a szentmisében. Bár emberileg nézve megütközünk rajtuk, mint János atya halálán is, de ha az ég felől nézzük a boldog mondásokat, úgy érezzük, hogy ezek a mondások megrengetik a világot. Az ég felől nézve valóban boldogok, akik szegények, akik sírnak, akik tiszta szívűek, a békességszerzők, akik keresik az igazságot, vagy akik üldözést szenvednek az igazságért, mert övék a mennyek országa. Az ég felől nézve boldogok azok, akik elviselik a rágalmakat, sőt még ha meg is ölik őket, mert nagy lesz a jutalmuk az égben. – Nem hiába volt kedves ez az evangéliumi rész Brenner János atya számára, mert jutalma is ez a boldogság lett, az Istenben való boldog, örök élet.
De, kedves Testvérek, itt álljunk meg egy pillanatra!
A kommunista időben valahol a Székelyföldön elmondott prédikációban hangzott el az a példázat, mely szerint egyszer a fák bevádolták a fejszét Isten előtt. Hosszasan sorolták vádjaikat, hogy rengeteg fájdalmat és helyrehozhatatlan károkat okoz nekik. Amikor kifogytak a panaszkodásból, csend lett. Akkor Isten vette át a szót és megkérdezte a fákat. Ki adott nyelet a fejszének? Hiszen nyél nélkül nem árthatott volna nektek. A fák hosszú hallgatás után ezt válaszolták: azt mi adtuk neki. ...
Testvérek! Nem tudjuk kik voltak Boldog Brenner János gyilkosai. De azt szinte biztosra veszem, hogy gyilkosai meg voltak keresztelve. Biztosra veszem, hogy valamikor édesanyjuk sokat imádkozott értük, szerették őket és ők is szerettek valamikor... és mégis ilyen dologra vetemedtek. Vajon az Egyház, vagy az akkori hívek nem voltak felelősek azért, hogy ezek az emberek ide jutottak?
Milyen borzasztó lelki terheket kellett cipelniük egy életen keresztül. Micsoda nyugtalanság, vád nyomaszthatta őket. Szerencsétlen boldogtalanok, még akkor is, ha a földi ítélet elkerülte őket. Örök vesztesek ők, ... hacsak Isten meg nem könyörült rajtuk. – Azért merem ezt mondani, és nem alaptalanul, mert a mi Urunk Jézus Krisztus a kereszten haldokolva gyilkosaiért is imádkozott: „Atyám, bocsáss meg nekik, mert nem tudják mit cselekszenek.” ... És amit az egyszülött Fiú kér, azt Atyja meghallgatja és megteszi. Készen van számukra a bocsánat, ha megtérnek és kérik. – A szentek sem akarnak mást, mint amit Isten akar, vagyis azt, hogy mindenki üdvözüljön.
Kedves Testvérek! Be kell vallanom nektek, hogy egyre gyakrabban merül fel bennem a kérdés, vajon mi nem vagyunk-e felelősek azokért, akik ma ezeknek a gyilkosoknak a nyomdokain járnak, csak nem késekkel, hanem sokkal kifinomultabb módon, a média csatornáin keresztül álhírekkel és rágalmakkal, névtelen gyalázatos kommentálásokkal, internetes zaklatásokkal mintegy gyilkolnak? Vajon nem vagyunk mi is felelősek értük?
XVI. Benedek pápa gondolatai kívánkoznak ide, aki Nietzsche szavai kapcsán - „Isten halott ... és mi öltük meg!” - ezeket mondja egy Nagyszombatról szóló beszédében: A két világháború, a koncentrációs táborok, a Gulág, – és mi hozzá tehetnénk még a Duna-csatorna és Recsk – után korunk egyre inkább nagyszombattá lett: Isten eltemetve, sírja lepecsételve, a lelkekben pedig nyomasztó sötétség. Nagyszombat sötétsége különösen is minket, keresztényeket szólít meg. Nekünk is közünk van ehhez a sötétséghez. Isten halott ... és mi öltük meg! De az emberiség legnagyobb gaztette a megváltás eszköze lett. Isten Fia, a Názáreti Jézus halála a vigasztalás és a remény forrása lett. A hit legsötétebb misztériuma egyszersmind a határtalan reménynek a legragyogóbb jelévé magasztosult. Hitünk szerint Isten Jézus Krisztusban nemcsak a halált osztotta meg velünk, hanem azt is, hogy mi sem maradunk örökre a halálban. A halál birodalmába behatolt a szeretet. Jézus Krisztus a halálban tartózkodva a legvégső magány kapuját lépte át, hogy kivezessen onnan minket. A legvégső magány órájában soha nem leszünk egyedül. Passio Christi! Passio hominis! Krisztus szenvedése! Az ember szenvedése!
Kedves Testvérek, szerintem ez fordítva is igaz. Az ember szenvedése! Krisztus szenvedése! A vértanúk halálát is csak az ég felől nézve tudjuk megérteni. Amikor János atya testét a kések pengéje átjárta, Jézus ott volt vele.
Nemcsak szíve fölött a betegellátó tarsolyban az Oltáriszentségben, hanem a szívében. Egészen egy volt vele. Együtt szenvedett vele, és elfogadta áldozatát. Biztos vagyok benne, ha megtehetné, újra életét áldozná, mert már tudja, látja, hogy Szent Pál gyönyörűen fogalmazott szavai azt a „legtöbbet” foglalják össze, amit azokért tehetünk, akiket szeretnénk megmenteni az örök életre: „Örömmel szenvedek értetek és testemben kiegészítem, ami Krisztus szenvedéséből hiányzik, testének, az Egyháznak javára.” Kol 1,24. De az Úr Jézus szavait is idézhetném: „Nagyobb szeretete senkinek sincs annál, mint aki életét adja barátaiért.”
Boldog Brenner János atya szívében is ilyen szeretet lakott, és ma is ugyanaz a szeretet tölti be, vagyis Isten, aki maga a Szeretet. Ezért biztosan remélhetünk közbenjárásában, és nemcsak mi, akik tiszteljük őt, hanem azt kell mondanom, hogy még azok is remélhettek, akik megölték. Ezt jelenti kereszténynek lenni, ezt jelenti Krisztus nyomában járni, ezt jelenti egészen Hozzá hasonulni.
„Isten arra a méltóságra hívott meg, ami Ő maga. Hogyan érhetnénk be kissebbel, kevesebbel?” – így bátorít ma bennünket is boldog vértanúnk, Brenner János. Őt annyira megragadta Isten szeretete, hogy képes volt mindent odaadni ... és már tudjuk, hogy meg is kapott Mindent: Istent magát!
Adja Isten, hogy legyen bátorságunk, ha kell az életünk megváltoztatása árán is az életszentségre törekedni. Ne féljünk mindent, de mindent odaadni, hiszen ezt jelenti az életszentségre törekedni, és ne féljünk ebben a törekvésünkben testvérekként egymást bátorítani. Isten azt akarja, hogy mindenki üdvözüljön! Számunkra sem lehet ennél szebb kihívás és feladat, minthogy egész életünkkel az Ő üdvözítő tervét szolgáljuk.
Boldog Brenner János vértanú, könyörögj érettünk! Ámen.
A szentmise itt nézhető vissza.
