Vízi Elemér SJ tartott előadást a Szatmári Római Katolikus Egyházmegye lelkipásztori napjainak második napján, de a híveknek bemutatták az isteni kegyelem gondolatkörében megvalósuló következő három év tematikáját is.
Kegyelem Éve – ezzel a címmel találkozhatnak a Szatmári Római Katolikus Egyházmegye hívei a következő három évben a naptárakon, plakátokon, házszentelési matricákon, bannereken... November 18-án, a Lelkipásztori Napok második napján, 170 fős hallgatóság előtt Barta Barnabás püspöki titkár beszélt a híveknek a kegyelem gondolatköre alá rendezett következő három év felépítéséről, megvalósulásának tervéről: az első évben a gyermek és ifjúság vonatkozásában, a másodikban a felnőttekre, családosokra és a hivatásokra figyelve, a harmadikban pedig az idősek, betegek és gyászolók érintettségében tárgyalják majd az isteni kegyelemet. Mindegyikhez adnak elméleti és gyakorlati támpontokat, de tovább folytatódik a Hitmélyítő, hosszú lelkigyakorlat is – ennek már elkészült a segédanyaga.
A péntek esti nyitószentmisében a hívek már megismerhettek valamennyit Vízi Elemér SJ a jezsuita rend magyar rendtartományának provinciálisa gondolataiból. Ő tartotta a rendezvény nagy előadását, többségében a kegyelemről beszélve, az elméleti teológia és a megélt szeretet viszonylatában egyaránt.
“Amikor a kegyelem megtapasztalásáról beszélünk, az annyit jelent, hogy hitbeli meggyőződés alapján megéljük, hogy elhatározásainkat, tetteinket nem az önzés, a földi érdek, hanem az Isten iránti szeretet irányítja és ez hálával tölti el a lelkünket. (...) Megkülönböztetik a segítő kegyelmet és a megszentelő kegyelmet. Az egyikkel kapcsolatban azt mondják, az embert úgy teremtette meg Isten, hogy hozzá adta a segítő kegyelmet, mintegy képessé téve őt arra, hogy megnyíljon az Isten munkálkodásának. A megszentelő kegyelem által az Isten érkezik majd hozzánk. A kegyelem hivatalos eszközei a szentségek, amelyek bevonják az embert Krisztus kereszthalálába és feltámadásába, és ezzel a megváltás erejét közvetítik. A kegyelem mindig Isten közeledése. Ő közli magát a lélekben lakás által, és létrehozza bennünk a teremtett kegyelmet, amely által képesek vagyunk megnyílni az Ő közeledésének, és fogadni azt. Az ember mindig és érzékelte, szüksége van arra, hogy Isten megérkezzen hozzá, fölemelje, átalakítsa az életét. Tulajdonképpen azt mondja a teológia, hogy az ember erre csak akkor képes, ha Isten őt erre képessé teszi. De amikor a kegyelemről beszélünk, Isten kegyelméről bennünk, a charis, a hála, a köszönet is szóba kell, hogy kerüljön. Ez mind jelen van a kegyelem vonatkozásában. Isten munkálkodik rajtunk, embereken, hogy egyre erőteljesebben bevonjon bennünket a vele való egységbe. A Szentírás szavaival mondhatnám, meghív bennünket, hogy visszatérjünk abba a paradicsomi állapotba, ami nem valahol a múltban van, hanem egy jelenlét, egy állapot és mindannyiunk számára hozzáférhető. Ahogy egykor Isten kereste az embert, aki elkövette a bűnt, éppen úgy ma is keresi, hogy visszavezesse a vele való egységbe, a harmóniába.”
Vízi Elemér a kegyelem képét Jézusban látja: „Ha ránézünk Jézusra az evangéliumokban, akkor látjuk igazán a kegyelemnek a képét, azt, ahogyan az Ő életében megnyilvánult a kegyelem. Jézus élete leképezi a mi emberi tapasztalatunkat. Amit átélünk, visszaköszön Jézus életében és alakjában. Amit pedig Ő átél külsőleg és belsőleg, azt mi is átéljük a lelki úton. Nem csak az örök életben vagyunk az Ő örökösei, hanem olyan értelemben is, hogy az Ő általa átélt magatartások, örömök, küzdelmek, az Atyával való egység vagy az elszakítottság érzése a kereszten..., mind-mind ott vannak a mi életünkben is. Valahogyan mindannyian átmegyünk ezen. Jézus tehát belép az emberi tapasztalatunkba olyan módon, hogy világosságot hoz. A kegyelem világosság is, amely eligazítást ad az életünkben, hogy tudjunk együttműködni Isten ajándékával, tudjunk vele munkálkodni. (…) Isten kegyelme úgy működik, hogy általában meglep bennünket, de ott van bennünk is, világosságként. Nem vagyunk az Istentől elszakítva, Ő velünk van. Csak a belső habitusunkon múlik, hogy felismerjük-e az Istent. Ha tudunk ajándékot elfogadni és rábízni magunkat Istenre, segítheti, művelheti a mi életünkben az Ő kegyelmének a munkálkodását, hogy egybeérjen az életünk Vele, aki felé tartunk.”
Az előadás után négy csoportra bomlott a résztvevők tábora, annak alapján, hogy ki, melyik előttük álló év vonatkozását érezte közelebb magához: külön beszélgetett a papság; aztán külön az ifjúságot; a családok örömeit; illetve a betegség, az idős kor sajátosságait magukénak érző személyek. Minden csoport írt egy hálaadó és egy kérő imát is a beszélgetésen elhangzottak alapján – ezeket a záróplénumban mind felolvasták.
Az összegzésben Schönberger Jenő püspök a kegyelem megtapasztalásának beengedését kérte híveitől. „A reggeli imában hallottuk: mostantól fogva, mindörökké. Az ember életében mindig most van itt a kegyelem ideje. Jó lenne, ha tudatosítanánk, Isten jelenlétében élünk, a kegyelemben vagyunk, most. Ahogy a szálak átjárják a szövetet s alkotják azt, úgy jár át mindent a kegyelem. De persze nem megfogalmazni kell a kegyelmet, hanem élni kell azt. Isten számára mi vagyunk a legfontosabbak, én és a társaim, a krisztusi közösségem. Kegyelem az, ha ezt megértem. Így tehát a kegyelem évei arra irányítanak minket, hogy lélegezzünk tudatosan. Ahogyan a levegőről sokszor nem veszünk tudomást, észre sem vesszük, mennyire fontos, úgy a kegyelem is körülvesz és átjár. Ha ezt megérezzük és megértjük, átváltozik az életünk.”
A Szatmári Római Katolikus Egyházmegyében a Krisztus-közösség Éve Advent kezdetével zárul le, és akkor nyílik meg a Kegyelem Éve.
