A hit útján - interjú José Cleitonnal papszentelése alkalmából

Július 6-án, szombaton de. 11 órai kezdettel a szatmárnémeti Székesegyházban Nm. és Ft. Schönberger Jenő szatmári püspök pappá szenteli a brazíliai São José dos Pinhais-ban született Claudino José Cleiton és a Dominikai Köztársaság fővárosában, Santo Domingoban született Rojas Suero Rodorick diakónusokat, valamint diakónussá szenteli a kolumbiai Caliban született Alcalde Orozco Miguel Angel kispapot.

A pap és a diakónus szentelésben részesülő kispapok a szatmári Egyházmegyei Redemptoris Mater Missziós Szeminárium növendékei. Claudino José Cleiton vasárnap délelőtt 9 órakor a szatmári Székesegyházban, Rojas Suero Rodorick szintén vasárnap 12 órától a szatmári Hildegárda templomban ünnepli primíciáját.

A következő sorokban Claudino José Cleitont mutatjuk be.

Kérem röviden mutatkozzon be: hol született, beszéljen a családjáról, a hittel való első találkozásáról?

José Cleiton vagyok, harminc esztendős, Brazíliából, São José dos Pinhais városából származom. Katolikus családban születtem és nevelkedtem, szüleimmel és három testvéremmel – két nővéremmel és ikertestvéremmel – egyetemben. Gyermekkoromban szüleim buzgón neveltek a hitre, arra ösztönözve, hogy minden vasárnap misén vegyek részt, és hitoktatásra járjak. Bár ifjúként mindezt kötelességként éltem meg, a hagyomány kötelezett, és nem volt lehetőség a kihagyásra.

Bérmálkozásom után – ha jól emlékszem, tizenhárom éves voltam – már csak azt vártam, hogy betöltsem a tizennyolcadik életévemet, hogy saját utamat járhassam. Ám az Úr kegyelme révén, szenvedéseimen keresztül, hitre vezetett. Tizenhat éves koromban ismertem meg a Neokatekumenális Utat, amely addig ismeretlen volt számomra.

Mikor érzett először meghívást a papságra?

Őszintén mondhatom, sosem gondoltam arra, hogy pap legyek. A Gondviselés révén a Neokatekumenális Út során ismertem fel hivatásomat. Ezen az úton hallottam először a „nyitottság Isten akaratára” kifejezést, bár egyértelmű volt számomra, hogy házasodni szeretnék. Az első húsvéti vigília alkalmával, amelyet közösségemmel töltöttem, az Úr megérintett, és ráébresztett arra, hogy hivatásom a szolgálat. Ez 2011 áprilisában történt.

Egy találkozón egy pap azt mondta: „Ha Krisztus papnak hív, menj és boldog leszel vele!” Ezek a szavak mélyen megérintettek, bár először nem vettem komolyan. Az ezt követő héten többször felébredtem ezzel a mondattal a fejemben: „Menj, és boldog leszel Krisztussal.” Az Úr újra és újra szólt hozzám, és végül megértettem, hogy valóban hív engem.

Azt hittem, hogy mindaz, ami történik, csak a képzeletem szüleménye, de a következő szombaton az Eucharisztia során az Úr megerősítést adott: az olvasmány Sámuel hivatása volt, amikor Isten háromszor szólította őt az éjszaka folyamán. De akkor még nemet mondtam az Úrnak, pedig számomra már világos volt, hogy Ő hív.

A következő év alapvető fontosságú volt, a szabadévem - az Úr mindig szabadon hagyott - kettős életet kezdtem élni, vagyis, bár közösségben, egyházban voltam, világi életet éltem. Láttam és megtapasztaltam, hogy az a fajta szabadság, amit éltem, rossz útra vezetett, az egésznek semmi értelme nem volt. De hogy segítsen nekem, az Úr adott még egy ifjúsági találkozót 2013-ban, a Riói (Rio de Janeiro) ifjúsági világtalálkozót. Bár egyetemre jártam, a Pepsico-nál dolgoztam. Válságban mentem el erre a találkozóra, a bűneim miatt is, de egy kicsit nyitottabb voltam arra, amit Isten mondani akart nekem, mert ha így folytattam volna az életem, nem tudtom, mi lett volna belőlem? És az Úr újra áthaladt és beszélt hozzám a kerygma által, amely Szent Jeromos életét mesélte el. Jézus megjelent neki, és azt mondta: adj nekem valamit, és Jeromos, aki pap volt, a Bibliát latin nyelvre fordította, megpróbált válaszolni Krisztusnak, hogy átadja neki papi életét, a fordítást, egyszóval, sok mindent, de végül Jézus azt mondta neki: add ide a bűneidet, hogy megbocsáthassam azokat.

Ott mélyen szeretve és megbocsátva éreztem magam, és úgy döntöttem, hogy az életemet kockáztatom az evangelizációért.

Volt-e olyan papi-, egyházi személy, aki mély benyomást tett Önre életpéldájával, tanúságtételével, és esetleg segítette a pálya megválasztásában?

Példaképeim azok a világi emberek voltak, akik eljöttek evangelizálni plébániámra, és életükkel tanúságot tettek Isten szeretetéről. Fiatal párok, akik nyitottak voltak az életre, több gyermekkel boldogan teljesítették Isten akaratát. Ők segítettek meglátnom, hogy elsődleges hivatásunk keresztényként élni, és az Úr gondoskodik arról, milyen formában: papságban vagy házasságban.

Hogyan fogadta a hírt, hogy Szatmárra jön tanulni és itt lesz pap?

Redemptoris Mater szemináriumaink egyik jellemzője a nemzetköziség. Az Úr hívására készek vagyunk bármely helyre menni. A riói ifjúsági világtalálkozó után Porto San Giorgióban, Olaszországban részt vettem egy lelkigyakorlaton, ahol 350 fiatal fiúval együtt készültem a szemináriumra. Sorsolás útján kerültem a szatmárnémeti Redemptoris Mater szemináriumba, amit az Úr rendelt számomra.

Milyen volt a papképzés ideje? Tanulmányok, misszió, diakónusi évek?

Hálás vagyok az Úrnak és az Egyháznak, valamint katekétáimnak és előjáróimnak, hogy közel tizenegy évnyi képzés során az Úr megerősítette hivatásomat. Az első évben nyelvtanulás, majd öt év filozófia és teológia, három év misszió következett, amely alapvető fontosságú volt hivatásom megerősítésében. Végül az utolsó diakónusi év a püspökségen, ahol mint a püspök titkára szolgáltam.

Mit vár a papságtól, milyen pap szeretne lenni?

Számomra a jövővel kapcsolatos kérdésekre nincs pontos válaszom, mert az egyetlen igazság, hogy az Úr iránti hűségben élek, és minden napot az Ő szolgálatában töltök. Hivatásom, hogy megismerjem, szeressem és szolgáljam Istent. Hiszem, hogy az Úr kegyelme révén válok pappá.

Ön szerint hogyan, mivel kell egy pap Krisztus megjelenítője legyen az emberek között? Mit jelent számára a papi hivatás, milyen előképe van a papságról?

A papi hivatás lényege, hogy Krisztus szeretetét és irgalmát közvetítsem, az evangéliumot megélve. Papként arra vagyok hivatott, hogy a híveket Krisztushoz vezessem, és nem önmagamhoz. A papi hivatás ajándék, amelyet Isten azoknak ad, akiket kiválasztott, hogy feltétel nélkül szolgálják Őt és népét. Ez egy hívás, hogy jelenvalóvá tegyük Jézus Krisztust ebben a világban.

Hamarosan pappá szentelik. Milyen érzésekkel áll ennek elébe?

Van bennem némi feszültség, de azt hiszem, hogy ez egy jó dolog, és Istentől jön, mert ami történni fog, komoly dolog, az Úr nem „játszik” az életünkkel, az én életemmel. Miután részt vettem a papságra felkészítő lelkigyakorlatokon, látom, hogy boldog és békés vagyok, tudva, hogy az Úr hűséges, ahogyan azt minden évben tapasztaltam.

Hogyan tekint vissza a teológiai éveire?

Ezek az évek fontosak voltak a szemináriumban. Elmondhatom, hogy ez egy sivatagi időszak volt, ahogyan Isten Izrael népével tette, hogy megismerjék, mi van a szívükben, és hogy beleszeressenek az Úrba. Egy másik fontos dolog a közösség, amelyet az Úr adott nekünk. Ahogy korábban említettem, nemzetközi szeminárium vagyunk, tehát mindenkinek megvan a saját kultúrája és életstílusa. De megtapasztaltam, hogy az evangelizáció nem ismer határokat, nem számít, honnan jövünk, milyen nyelvet beszélünk, ha hagyjuk, hogy a Szentlélek vezessen minket, ő megadja nekünk a közösséget és a szeretetet egymás iránt. Hálás vagyok az Úrnak!

Bátran hozzá lehet fűzni néhány szabad gondolatot is.

Kérem, imádkozzanak értem és paptársaimért, hogy hűségesek maradhassunk hivatásunkhoz!