Az egyházmegye papjai augusztus 26-29 között Erdődhegyen tartottak lelkigyakorlatot, melyet Fr. Bakos Rafel karmelita atya vezetett. Ez alkalomból beszélgettünk vele.
Bakos Rafael vagyok, 1989 óta kármelita szerzetes. 1987-ben, a kommunista időkben lettem kispap. A Kármelben immár 31 éve vagyok pap, és főként a magiszterség, vagyis a rendbe belépő fiatalok nevelése volt a legfőbb munkám. Ezt szívesen végeztem, mert sokat gazdagodtam belőle. Az elmúlt két évben azonban, az európai rendi központosítás miatt, a helyi nevelés megszűnt, így ez a feladatkör már nincs a mindennapjaimban.
Mostanában inkább lelkigyakorlatokat vezetek. Tavaly 23, idén pedig már 17 lelkigyakorlatot tartottam. Ezeket örömmel végzem, úgy érzem, hogy a Jó Istentől kaptam ajándékba ezt a szolgálatot, ami engem is erőre sarkall. A lelkigyakorlatok sok felkészülést és intenzív együttlétet igényelnek. Különösen fontos számomra a házasokkal való együttlét, akikkel 16 éve tartok rendszeres találkozókat. Ekkor fedeztem fel, hogy a papságom milyen nagy erőt ad nekem, amikor más életállapotban lévőkkel, különösen házasokkal oszthatom meg tapasztalataimat. Nem csak prédikálok nekik, hanem megosztjuk életünk örömeit és fájdalmait, röviden, lényegre törően, egymásra figyelve. Ez nemcsak a személyes beszélgetésekben, hanem gyónásokban is megvalósul. Ezekből a találkozásokból sok erőt merítek, és megerősítenek a papi hivatásomban. A házasok mindig visszajelzik, hogy szükségük van rám, mint papra, hogy megélhessék házasságukat, és én is tanúságot tehetek arról, hogy Istenben születhet igazi, maradandó egység. A Szentháromság szeretete a földön legmélyebben a házasság szentségében összetartozó két személyen keresztül nyilvánulhat meg. Nekem, mint papnak, erre szükségem van, mert így láthatom meg Istent már itt a Földön. Ezért rendkívül hálás vagyok.
Ezek a legnagyobb örömeim és gazdagságom, ami egyben a munkám is. Amíg ezt végezhetem, boldog vagyok, és ezért érdemes szerzetesnek lennem. Mindemellett ügyvezető is vagyok egy saját rendi KFT-ben, amelybe kissé váratlanul kerültem. Még mindig könnyebb így dolgozni, mint több plébániát adminisztrálni, ahogy azt a plébánosokon látom. Szerzetesként többen vagyunk, így hétvégenként is vállalhatok lelkigyakorlatokat világiak számára, amit plébánosként nem tudnék, hiszen akkor nem lenne, aki helyettesítsen a miséken.
A Szatmári Egyházmegyébe úgy kerültem, hogy a két évvel ezelőtti püspöki lelkigyakorlaton találkoztam Schönberger Jenő püspök atyával, aki nagyon szerényen meghívott az egyházmegye papjainak lelkigyakorlatot tartani. Eredetileg tavaly kellett volna jönnöm, de akkor egy nemzetközi rendi találkozó miatt nem tudtam részt venni a lelkigyakorlaton, így egy évvel elhalasztottuk. Most azonban úgy tűnik, mindez nem volt hiábavaló, hiszen az a téma, amit most együtt átelmélkedtünk, jobban illeszkedik az idei reménységi tematikához, ami számomra is sokkal megnyugtatóbb érzés. Így nem csupán egy magam által kitalált témát hoztam, hanem egy nagyobb, tőlem független program részévé válok.
Nagyon kedves fogadtatásban volt részem, talán túlságosan is. Jó látni egy ilyen viszonylag kis egyházmegyét, ahol minden sokkal családiasabb, emberközelibb, mint a nagy struktúrákban, ahol minden sokkal személytelenebb. Külön öröm számomra, hogy Erdélybe jöhettem, ahol már korábban is megfordultam, hiszen a nővéreink miatt időnként Marosszentgyörgyre látogattam.
Tavaly Gyulafehérváron tartottam a kispapok lelkigyakorlatát. Ott is hasonlóan jó benyomásaim voltak, éreztem a családias légkört, ami otthonossá tette számomra a helyzetet, legyen szó kispapokról vagy az egyház vezetőiről. Itt Szatmárban ezt az érzést még inkább megtapasztaltam, hiszen egy még kisebb egyházmegyéről van szó, ahol az emberi kapcsolatok még közvetlenebbek.
Én már nem kedvelem a nagy konferenciákat, ahol ki kell állni és valami „sikeres” dolgot kell előadni, remélve, hogy a végén megtapsolnak. Sokkal inkább az ilyen családias együttléteket szeretem, ahol megoszthatom magamat, nem csak a gondolataimat, hanem a lényemet is. Látni, hogy az atyák megosztják magukat, akár szavakban, akár egyszerűen csak egy tekintetben, egy könnycseppben vagy nevetésben, ez számomra a legmélyebb kommunikáció. Ebben a légkörben gazdagodom, önmagamat adhatom, gyógyulok, Istennel találkozom. Ez nem munka, hanem valódi együttlét, öröm, és ünnep.
Egy irodalmi műre, Dante Alighieri „Isteni színjátékára” alapozva elmélkedtünk. Ezzel azt a rizikót vállaltam, hogy nem a megszokott, vallásos témát választjuk, hanem egy tisztán irodalmi művet. Nem az volt a célunk, hogy iskolás módon megismerjük ezt a művet, hanem hogy annak keresztény reményre hívó és azt megvilágító gondolatait elmélkedjük át. Dante a képzeletbeli lelki zarándokútját 1300-ban éli meg, az első jubileumi évben. Mi pedig egy újabb jubileumi évre készülünk, a Remény Évére. Érdekes így elgondolkodni azon, hogyan látja egy ilyen korabeli személy a jubileumi év jelentőségét, milyen megújulást igényelhet, milyen gazdagodást hozhat az életébe, és milyen reményre hívhatja őt ez a különleges lehetőség.
Minden szerzetesrendnek megvan a maga erőssége, és a Kármel különösen az Istennel való élő kapcsolatokat képviseli, amit hagyományosan imádságnak nevezünk. Ez a lelkiség talán az, ami a világ számára is nagy ajándék lehet, hogy megálljunk, csendet találjunk, és mélyebb kapcsolatot éljünk meg Istennel és egymással.
A Kármelita rend, legyen szó akár a férfiak aktívabb és kontemplatívabb ágáról, akár a nővérekről, sokat tud hozzátenni a világ és a keresztény közösségek jobbá tételéhez. A szemlélődés helyett, amely gyakran túl misztikusnak tűnő kifejezés, inkább az Istennel való kapcsolat ápolását emelném ki. Ez talán egyszerűbb és érthetőbb megfogalmazás, de sokkal igazabb. Ahogy Avilai Szent Teréz is felismerte, az ember létezésének lényege a kapcsolatokban rejlik. Az ember kapcsolatokban születik meg, és kapcsolatokra teremtetett, üdvössége is abban áll, hogy belesimul az emberi és az Istennel való kapcsolatok hálójába. Ez nem csupán emberi kapcsolatokat jelent, hanem a Szentháromság örök kapcsolatát is. Fontos azonban felismerni, hogy a kapcsolatok között hierarchia van; az elsődleges kapcsolat az Istennel való kapcsolat. Minden más kapcsolatnak ebbe kell beilleszkednie ahhoz, hogy a többi kapcsolat is a maga teljességére juthasson. A Kármel hivatása, Avilai Teréz szellemében, az, hogy felhívja az emberek figyelmét arra, hogy a legfontosabb kapcsolatunk az Istennel való kapcsolat. Míg a modern kommunikációs eszközökkel nap mint nap megéljük kapcsolatainkat, a technikai fejlődés önmagában nem biztosítja a valódi, mély kapcsolódást. Az internet és a digitális világ a bábeli zűrzavart idézi: a vélemények ütköztetése nem teremtett nagyobb egységet vagy békét, inkább zűrzavart hozott létre.
A modern technikai eszközök soha nem voltak ilyen hatékonyak, mégis az emberiség soha nem élt ennyire akut háborús helyzetben a II. világháború óta. Ez rávilágít arra, hogy a technikai fejlődés önmagában nem elegendő, ha az ember nem tanul meg igazán kapcsolatba lépni egymással és Istennel. Avilai Teréz már közel 500 éve felismerte ezt az igazságot: az embernek elsődlegesen az Istennel való kapcsolatot kell megélnie, és minden más kapcsolatot ebbe integrálni, hogy azok is a helyükre kerülhessenek.
A Kármel hivatása tehát prófétai módon arra figyelmeztetni az embereket, hogy az Istennel való kapcsolat az, ami igazán rendezi életüket. Az imádság, mint az Istennel való kapcsolat megélése, a rend központi hivatása, legyen szó a nővérekről, akik kontemplatív életet élnek, vagy a férfi rend tagjairól, akik az imádság és az apostoli munka kettős hivatását élik. Legfontosabb feladatunk, hogy továbbadjuk azt a mérhetetlen kincset, amit rendi szentjeink megéltek és tanítottak: az Istennel való kapcsolat művelését, amely az igazi békét és egységet hozhatja a világ számára.
A Kármel szentjei nemcsak mély imatapasztalatokat éltek meg, hanem ezeket le is írták, különösen Avilai Szent Teréz, Keresztes Szent János és Lisieux-i Szent Teréz, akik az egyház tanítói. De rajtuk kívül is számos más szent van, akiknek tanításai ugyanolyan mélyek, csak kevésbé ismertek. Gondoljunk például Edith Steinre, a Szentháromságról nevezett Erzsébetre, vagy Marcell atyára, illetve a francia Marie-Eugène atyára, akinek művei sajnos Magyarországon még kevéssé ismertek. Marie-Eugène atya egy hatalmas, mintegy 1400 oldalas műben foglalja össze a három karmelita egyházdoktor tanításait, és alkalmazza őket a világiak számára. Ebből is látszik, hogy a Kármel bőséges lelki anyagot kínál, amely elérhető lelkigyakorlatok formájában is.
Számomra is nagy öröm ezeket tanítani, mert így kénytelen vagyok elmélyedni ezekben a művekben. A tanítás a leghatékonyabb tanulási forma, hiszen arra ösztönöz, hogy a saját életemben is alkalmazzam ezeket az ismereteket. Ezért szeretek tanítani: nem azért, mert én már nagy misztikus vagyok, hanem mert szeretnék előrehaladni a lelki életben.
Ez a tudás továbbadása a Kármel egyik nagy küldetése. Marcell atyán keresztül is láthatjuk ezt: bár ő még nem boldog, művei és írásai sok embert megérintenek. A YouTube-on található, róla szóló 62 órányi videóanyagom is ezt a küldetést szolgálja; a lelki élet számos fontos kérdését érintjük Marcell atya írásai alapján.
Marcell atya a XX. században élt, 38 évet a világban, majd 25 évet szerzetesként, míg végül 1950-től, a rend feloszlatása után ismét világi körülmények között élt 16 évet. Ebből is látszik, hogy Isten azt akarta, hogy a Kármel lelkiségét nemcsak kolostori körülmények között, hanem a világban is megélje, mint egy képzett irodalomtanár és világi életet élő pap. Ez a világiak számára is példaértékű, mert nem csak szerzetesi életformáról van szó, hanem bárhol megélhető Isten-kapcsolatról.
Avilai Szent Teréz szerint az imádság nem feltétlenül a hagyományosan elképzelt formákhoz kötődik, mint például az elvonulás vagy meghatározott imaszövegek ismétlése. Az imádság számára az Istennel való barátság. Ahhoz, hogy helyes fogalmat alkossunk az imáról, először meg kell tanulnunk barátkozni másokkal, és ezt a tapasztalatot kell alkalmaznunk az Istennel való kapcsolatunkra is. Így az ima nem idő vagy szöveg kérdése, hanem szeretet kérdése – egy minőségi szeretet kérdése.
Avilai Teréz az imához három alapvető dolgot tart fontosnak: a kölcsönös szeretet, az elszakadás és az alázat. A szeretet azt jelenti, hogy képesek vagyunk lemondani egymásról, nem birtoklunk, hanem szabadságban szeretünk. Az alázat pedig nem puszta meghajlást jelent, hanem azt, hogy igazságban szeretünk: felismerjük, hogy a másik ember ajándék számunkra, de a minden az Isten.
Teréz tanítása szerint az ima minden életkörülményben megélhető. Például egy édesanya is, akinek kisgyermekei vannak, és kevés ideje van az elvonulásra, megélheti ezt a minőségi szeretetben. A lényeg nem az idő vagy a forma, hanem a kapcsolatban megélt szeretet minősége. Teréz számára az ima a keresztény humanizmus mély megértésében és megélésében rejlik, amit bárki, bármilyen élethelyzetben gyakorolhat.
Először is azt gondolom, hogy a papoknak élő kapcsolatban kell lenniük a szeretet forrásával minden nap. Ez magában foglalja a szentmise bemutatását, az Igén való elmélkedést, annak hirdetését, és egy mély, személyes kapcsolat kialakítását az Úrral. Nem szabad „magányos madárijesztővé” válniuk, mert az senkinek sem jó, sem a papnak, sem a közösségnek. Ehelyett kapcsolatokban élő személyként kell működniük, de úgy, hogy nem vesznek el ezekben a kapcsolatokban, hanem mindent az Istennel való elsődleges kapcsolatban integrálnak.
Világosan kell látni a megkülönböztetést, amit Avilai Teréz így fogalmaz meg: az Istennel való elsődleges kapcsolat az, amelyből minden más kapcsolat fakad és amelyet minden más kapcsolatnak szolgálnia kell. Ha ez a kapcsolat nincs az első helyen, az ember könnyen széteshet, kifáradhat, és kísértések áldozatává válhat. Amikor azonban az Istennel való kapcsolat valóban elsődlegessé válik, akkor minden más kapcsolat is működőképes lehet, mert a pap az elsődleges kapcsolatban kapott szeretetet tudja továbbadni.
Tehát a pap először saját maga fogadja be a szeretetet, és azt adja tovább, amit ő is kapott. Nem kiharcolt, saját erejéből fakadó adomány ez, hanem ajándék, amit továbbít. A pap így nem a saját erejéből vagy nemes lelkűségéből ad, hanem azt adja tovább, amit először ő maga is befogadott Istentől.
Egy olyan korban élünk, ahol számtalan dolog fenyegeti az ember életét: a jólétet, a biztonságot és a békét. Nekünk, keresztényeknek a remény embereiként kell helytállnunk, akik nem csupán emberi eszközökre támaszkodnak. Ezek az eszközök sokszor inkább azok kezében vannak, akik nem mindig jóra használják azokat. Mi, akik gyakran szegénynek, tudatlannak vagy kicsinek érezzük magunkat, Jézus hívását követve bízzunk az Atyában. Én magam is egy kis létszámú rend tagjaként, és itt, a Szatmári Egyházmegye egy viszonylag kis valóságának megismerőjeként, érzem, hogy arra kapunk meghívást, hogy reméljünk, ahogy a Szentatya is hangsúlyozza a közelgő jubileumi év kapcsán.
Örömmel tölt el, hogy Dante nagy művével, az „Isteni színjátékkal” együtt elmélkedtünk a remény alapvető kritériumairól, amelyek máig érvényesek, és továbbra is az üdvösség jó hírének átadását jelentik.
Kedves Atya! Köszönjük, hogy ellátogatott hozzánk a Szatmári Egyházmegyébe, és megosztotta velünk lelke gazdagságát, valamint a karmelita rend bőséges lelki kincseit!
