P 611 / 2021.
EGYHÁZMEGYEI KÖZLEMÉNYEK – VI./2021.
Kedves Pap- és Szerzetes Testvérek, tisztelendő Nővérek, szeretett jó Hívek!
Az évközi 27. vasárnap olvasmányai alkalmat kínálnak arra, hogy egy kényes témáról szóljak, amiről keveset szoktunk beszélni. Az igazságot nem szabad elhallgatni, akkor sem, ha fáj, vagy kellemetlen, avagy divatjamúltnak tartanánk.
A plébánosok jelzése azt tükrözi, hogy napjainkban nálunk is általánossá vált az úgynevezett próbaházasság, vagyis a házasság előtti együttélés. Régebb ezt vadházasságnak hívtuk, és egyöntetűen elítélte a közösség, bűnös kapcsolatnak tartotta, mert valóban az. Még mielőtt valaki azt gondolná, hogy az Egyház tanítása megváltozott, vagy hogy ma az Egyház ezt tolerálja, eltűri, mert mindenki így teszi, szeretném hangsúlyozni: ez nem így van! Az Egyház tanítása nem változott, mert az Krisztus tanítása, amit hirdetnie és védenie kell. Az mindenki előtt ismerős, hogy egy elvált és más valakivel együtt élő katolikus nem mehet gyónni és áldozni. Hiszen csak akkor mondhatná a gyónás bánatimájában, hogy „erősen fogadom, Isten segítségével a jóra törekszem és a bűnt, valamint a bűnre vezető alkalmat kerülöm,“ ha az együttélését megszüntetné. Ez ugyanígy igaz a házasságkötés előtti együttélésre, a próbaházasságra is.
A Katolikus Egyház Katekizmusa egyértelműen leszögezi: „A próbaházasság bűn a hatodik parancsolat ellen, de állapot jellege miatt súlyosabb, mint egy–egy bűn, és akadálya lehet a szentségi feloldozásnak. Az Egyház elutasítja, mint a személlyel, ill. házastársi szeretettel való kísérletezést. Az emberi szerelem nem tűri az ilyen próbát, hanem a személyek egymás közti teljes és végleges odaadását kívánja meg.“ – Gondolom ezzel mindannyian egyetértünk.
Tóth Tihamér, a maga korában nagyon népszerű lelki író, már a múlt század közepén feltette a figyelmeztető kérdést: „Hát nem vesszük észre azt a megdöbbentő léhaságot, ami már a szó mögül is felénk ásít? Az ember kipróbál egy lakást; kiveszi, és ha nem tetszik, negyedév múlva fölmondja. Az ember kipróbál egy autót; de közben megjelenik egy új típus, erre lecseréli a régit, s kap helyette egy újat. De hát a feleségét is úgy cserélheti, mint a megunt szobát vagy a divatból kiment autót?“ – Majd így folytatja: „Csak egy kissé kellene a kifejezésen elgondolkodni, hogy észre vegyük, milyen lehetetlenség, milyen fából vaskarika ez! A házasságot nem lehet egy évre, két évre kötni, hogy "az alatt majd kipróbáljuk". Mert amit ez alatt próbálnak ki, az nem a házasság! Egész világos dolog tehát, hogy amit próbaházasságnak neveznek, az korántsem az igazi házasságnak kipróbálása, hanem felületes, érzéki élvezetek önző kóstolgatása, megfutamodás a kötelesség elől, és teljes nélkülözése az igazi házasságból fakadó fölemelő gondolatoknak és erőknek.“ – Mennyire helyénvaló megállapítás ez is!
A Familiaris Consortio kezdetű enciklikájában Szent II. János Pál pápa már 1981-ben a házassággal kapcsolatos első rendellenességnek nevezi a próbaházasságot, és elfogadhatatlannak tartja, mert helytelen az emberi személlyel való bármiféle "kísérletezés". Majd folytatásként azt írja: „Az Egyház a maga részéről szintén nem tűrheti az ilyen kapcsolatot, mivel a házasság egy férfi és egy nő egymás iránti szeretetének a beteljesülését jelenti, mely sem nem időleges, sem nem "kísérleti", hanem mindörökké hűséges“ (FC 80).
A házastársi kapcsolat lényege a feltétlen szeretet, a feltétlen elfogadás. A házasság előtti együttéléssel éppen az a baj, hogy ez a feltétel nélküliség hiányzik belőle. Mindig benne van a "ha". Ha továbbra is jól kijövünk egymással, ha kielégíted az igényeimet, ha megfelelsz az elképzeléseimnek..., akkor továbbra is együtt maradunk.
Testvérek! Hihetetlenül nagy biztonságot és önbizalmat ad az Isten akarata szerint megkötött házasságban az a tudat, hogy a házastársa úgy mondott igent egy életre, és annyira bízott benne, hogy nem félt örökre elkötelezni magát. Felszabadító jó érzést ad mindkét félnek az, hogy tudja, nem kell mindenben megfelelnie a másik elképzeléseinek, hanem akkor is szereti őt a házastársa, és akkor sem hagyja el, ha nem alakul minden az elképzelései szerint. Hasonló ez az érzés ahhoz, amit akkor tapasztalunk meg, amikor felfedezzük, hogy Isten mindenestül, bűneinkkel együtt szeret minket. Nem kell "méltónak lennünk" rá, nem kell kiérdemelnünk, hogy megváltson minket, hogy szeressen minket. De az is felszabadító érzés, hogy a szentségi házasságban Isten a szentség kegyelmével emberi szeretetüket beemeli az Ő szentháromságos szeretetébe, és kedveseim, akik a szeretet ezen szintjére emelkednek, azoknak a házassága nem bomlik fel.
Szeretett Testvérek! Legyen bennünk annyi alázat, hogy nem bíráljuk felül a Biblia és az Egyház kétezer éves tanítását! Katolikus hívő fiataljaink számára legyen fontos Isten és az Egyház áldása, mely a házaséletet szentségi rangra emeli. E nélkül elkezdeni egy közös életet a boldogság és az üdvösség kockáztatásával jár, hisz Isten akaratával ellenkezik. Ha felelősséget éreznek egymás iránt, ha valóban tisztelik egymást, akkor szeretetük igazi jele az lesz, hogy tisztaságukat megőrizve készülnek az esküvőre – hogy utána annál nagyobb örömet leljenek egymásban!
Kedves Híveim, a mai vasárnap kérdése: Szabad-e elbocsátani a házastársat? Jézus válasza egyértelmű és világos. Isten azt akarja, hogy a házasság szentségében egy férfi és egy nő egy emberré legyen, s amit Isten egybekötött, ember szét ne válassza. Ezt pedig próbálgatni nem lehet, csak Isten kegyelmében és áldásában bízva egy életen át megélni.
Kedves szülők és nagyszülők, ezt ajánljátok gyermekeiteknek, unokáitoknak, ha azt akarjátok, hogy boldog házasságban éljenek, hogy gyermekeik, akik a ti unokáitok, dédunokáitok lesznek, lelki-, szellemi- és testi egészségben nőjenek fel. Ennyivel tartozunk a jövő nemzedéknek.
A gondviselő Isten szeretetében és oltalmában bízva, magamat pedig imáitokba ajánlva szeretettel küldöm főpásztori áldásomat:
Szatmárnémeti, 2021. október 3-án, Évközi 27. vasárnap
† Jenő
püspök
